Nem csupán a pórnép, az üvegpaloták bőrfoteleibe begyökerezettnek gondolt topmenedzserek is bármikor utcára kerülhetnek. Összeroppannak ők is, lesznek nagykutyákból kicsi egerek. Hacsak nem jön a megmentő: egy rájuk szabott programmal dolgozó munkaerő-közvetítő cég és speciális személyiségfejlesztő tréningje. Ez az alaphelyzete a svájci szerző sikerdarabjának, amelyet a szombathelyi színház a szezon utolsó bemutatójaként tűzött műsorára.
Urs Widmer keserédes komédiáját azonban nem irodalmi értéke miatt szeretjük, hanem mert tényleg (majdnem) telibe talál. A nagyban játszó csúcsvezetők lelket perzselő és irigyelt világa mindenki izgat, és a nézőnek elégtétel, ha azt látja, ott is van mellőzöttség, csalódás, tehetetlen harag; a saját kis harcainkat látjuk viszont, mikor a lapátra tett menedzserek próbálnak megbirkózni a fölöslegesség érzésével, azzal, hogy hűbéresi alázatuk mit sem számít.
Nagykutyáknak top-tréning, nem munkaügyi központos sorállás
A darabnak nincs konkrét cselekménye, mi magunk, nézők is a munkaerő-közvetítő cég speciális személyiségfejlesztő tréningjére váltunk jegyet. Előttünk zajlik a dráma, látunk szöveg- és tornagyakorlatokat, egyéni gyónásokat, s közben azt, a lelkes tréner (Kiss Mari) miként próbálja gatyába rázni az elveszett lelkeket.
Béres Attila rendezése egyszerre realista és szürreális. Hightech dobozba zárja hőseit. Itt csiszolják újra a gépezet kiesett kerekeit, teszik újra alkalmassá a hatékony munkavégzésre, a végrehajtásra és maximális megfelelésre.
Nyoma sincs annak a falanszteri szürkeségnek, amit a Katona József Színház zseniális előadásban jó pár éve láttam. (Ott a díszlet egyetlen kifutóra emlékeztető színpadi elemből állt, ahol, mint a futószalagon, jöttek-mentek a beszürkült menedzseregerek.)
Emberkísérlet ez, a kiebrudalt munkaerőket Béres tényleg egy dobozba zárja, összerázza, és figyeli, mi sül ki belőle, ki kinek megy neki, ki hogy birkózik meg a lehetetlennel: megemészteni a személyes kudarcot. Miként próbálják személyiségük szilánkjait összekaparni.
Van még remény, túlélem én
Szürreális, de otthonos világ – Béres Attila nem hazudtolja meg magát, a jól válogatott zenei betétek (mint a The Winner Takes It All (Abba) vagy Gloria Gaynor „I will survive”-ja) ráerősítenek erre a felszínes „kíp szmájling” világra. Az angol szövegek rendre rímelnek a helyzetre, vagy éppen a fonákját mutatják.
Szerencsére sok jól illeszkedő alkatrész (Szabó Tibor, Bajomi György, Zayzon Zsolt, Horváth Ákos…) működteti a gépezetet. Kedvenceim a lányok. Nagy Cili – nekem az évad felfedezése. Lefojtott, sűrű energia sugárzik belőle. Sokáig látom még magam előtt, ahogy a düh vagy a kétségbeesés iróniába vagy ereket kidagasztó kitörésbe fordul nála. Märtz Fruzsina is meglepetés, szerepjáték-béli kettősük Nagy Cilivel az egyik legütősebb jelenet.
Orosz Robit sem győzöm eleget dicsérni, amiben megjelenik, ott tarol, gonddal kidolgozott szerepeiből életteli figurákat gyúr.
A szombathelyi társulat első teljes szezonját készül most befejezni, egy igazgatóvltás közepén járunk, várjuk a folytatást, a hasonlóan impulzív szombathelyi rendezéseket.
