Magyarország nem mondhatja el magáról, hogy nyári fesztiváljai az aktuális zenei trendek, illetőleg a jövőképes hangzások bemutatótermei. Óriási szerencse, hogy nem csak ezek a - ne kergessünk pillangókat, valójában ivásról, csajozásról és bemindenezésről szóló - gigaőrjöngések jutnak ide osztályrészül, hanem becsületes koncertek is, becsületes előadókkal, akikre külföldön is jó sokan kíváncsiak, és nem csak azok a gall hordák, akik a Szigeten idegesítik a jóravaló zenerajongót. E becsületes jóművészemberek közé tartozik Erlend Øye is, a pátyolgatnivalóan törékeny, de keményvonalas geeknek kinéző dalnok, aki nem öt meg tizenöt évvel ezelőtt volt a csúcson, hanem most - ezért is találtatott különleges alkalomnak a budapesti A38 koncerthajóra szervezett koncert (és ezért nem lepett meg, hogy az átlagosnál is gyakrabban hangzott fel külföldi szó).
Erlend nevét a zenei ínyencek több helyről ismerhetik: például a világ tizenegy különböző pontján, más-más elektronikus zenei producerekkel rögzített szólóanyagáról ( Unrest), énekelt még páraknak a Röyksopptól DJ Hell-en át a Phonique-ig, azon kívül ötven százaléka a leülünk-gitározunk típusú Kings Of Convenience-nek. Legerősebb projektje azonban minden kétséget kizáróan a The Whitest Boy Alive, egy remek elgondolású együttes az elektropop-funkdiszkó tengely mentén, amiben saját magán kívül még három sessionzenészt találunk. Szerencsénkre Magyarországra ezzel a felállással érkezett - egyébként még nem járt minálunk.
Hogy ezt most megtette, azt viszont jól tette, és ezt bátran mondhatom a tegnap este begyűjtött élmények birtokában. Pontosan azt az egyszerűen gyönyörű és zseniálisan leegyszerűsített hangzásvilágot kaptuk, amit megismertünk két eddigi albumukon, a 2006-os Dreamsen és a tavalyi Rules-on, és a kezdő Keep A Secret alatt már fény derült arra is, hogy Erlendnek élőben sem kell megerőltetnie magát, hogy hozza álomszerűre finomhangolt énekét, amit mérföldekről is felismerni (legalábbis ha egyszer hallotta az ember, utána már biztosan).
A folytatás is hibátlan volt, az olyan remek dalokkal, mint a lassú groove-os Intentions, vagy a Talking Heads legjobb pillanatait megidéző Fireworks - és még az sem törte meg a lendületet, amikor a billentyűs rossz hangnemben lépett be, mert később javított egy őrületes funkorgiával, az állványról feltépve és kezébe kapva méretes orgonáját.
Levezető meglepetés gyanánt nem csak a színpadra felrángatott lányokat kaptunk, de Robin S: Show Me Love című klasszikus house opuszát is, ami erős zárás volt, az egészséges lábakban benne is maradt az éhes remegés, amit aztán nehéz volt kiélni a koncertet követő, szétesően eklektikus dj szettre, így maradt a korai távozás azzal a tudattal, hogy a három és félezer forintot bármikor megérné ismét kifizetni ezért.