Konflis, kocsis, verkli...
Kicsit pocakos, szürke lovacska a szép, fekete kocsi előtt, fess, kiöltözött hajtó a bakon. Körbe-körbe hordták az érdeklődőket szombat délután a Múzeumparkban. Beszállhatott bárki, akkor is, ha nem volt cilinderben és abroncsos szoknyában, mint a munkatársak. Siheder rikkancsok árulták rikogatva a valóban ropogós Friss újság reprintjét, a főbejárat mellett díszes, lyukszalagos zenegépet tekert egy igazi zenész, mosolyogva.
Éppen száz éve, 1908. október 11-én adták át a klasszikus stílusban, a szekszárdi múzeum mintájára három év alatt felhúzott kultúrpalotát, amit ma Savaria Múzeumként ismerünk. Akkor még nem kifejezetten múzeum volt: könyvtár is helyet kapott benne, közösségi házként funkcionált, színházterme volt, sőt, még járvány-kórházzá is átminősült olykor a nagy háborúk idején. Most,
születésnapjára
, apróbb felújításokat végeztek az épületen.
Mindenki ott volt, aki számít
Száz éve hatalmas tömegek ünnepelték a modern épületet. Szombaton is volt sokadalom - de leginkább csak a fellelhető ülőhelyek számához képest… Mert szék bizony alig akadt, az érdeklődők nagy része kénytelen volt végigállni az ünnepséget, ami egyébként, mitagadás, eléggé belterjesre sikerült. Igaz, legalább mindenki ott volt, aki a szakmában és a politikában számít: a város és a megye vezetői, a múzeum korábbi igazgatói, karakteres személyiségek Szombathely kulturális életének más területeiről.
-
Magyarország akkor lendületben volt
– kezdte köszöntőbeszédét Kovács Ferenc, a Vas Megyei Közgyűlés elnöke. –A kiegyezés után látványos fejlődés következett, ennek egyik megvalósulása ez az épület. Tisztelet azoknak, akik kitalálták, hogy legyen, akik mertek nagyot álmodni. Most más a helyzet. Az elmúlt három emberöltőnyi idő sok, az egész országot érintő veszteséggel járt. De túléltük! És ez az intézmény is működik, ami őseink örökségét konzerválja, bemutatja.
Hozzátette: ahhoz, hogy a kor elvárásainak megfeleljen, jelentősen át kell alakulnia, interaktívvá kell válnia a múzeumnak. (Buzgón bólogattunk néhányan.) És még egy nagy bejelentése volt Kovács Ferencnek aznap délután: megyei közgyűlés új, hatalmas, korszerű raktárépületet vásárolt számukra - mondta.
Hagyományok, vagy megújulás?
Az ünnepség eztán kicsit leült, és ellenpéldájává vált az emlegetett korelvárásoknak. Dr. Nagy Zoltán megyei igazgató jó osztályfőnök módjára elképesztően hosszú névsorolvasást tartott, majd apró figyelmességgel jutalmazta az emberöltőnyi ideje a múzeumért dolgozó munkatársakat. Az épület történtét is ő vázolta - először. Mert aztán, nota bene, még többször elhangoztak az adatok és érdekességek a sok huzakodásról és emberi körülményről, ami az alapítást megelőzte. A sztorit egyébként a Savaria Múzeum honlapján bárki elolvashatja.
Eztán színészhallgatók olvastak fel cikkeket a korabeli sajtóból, mögéjük pedig századelős képeslapokat vetített a falra a projektor. Eltűnt, hatalmas terek, autónélküli utcák, villamos… Ez valóban varázslatos élmény volt.
Az épület megálmodói és első igazgatói, a kezdőgyűjtemények gazdái rendszerint premontrei szerzetesek voltak. Bár ma már kevés konkrét közük van a múzeumhoz, mégis ezer szállal kötődik majd a rendhez a létesítmény, amíg csak létezik. A szombati évfordulón dr. Horváth Lóránt apát, csornai prépost képviselte a premontreieket.
100 év - 100 tárgy
Az ünnepség kísérőrendezvényeként 100 év – 100 tárgy címmel aprócska kiállítás nyílt az alagsorban, a kőtár mellett az első holmikból. Még arra is odafigyeltek, hogy a tárlat nagyjából ugyanúgy nézzen ki, ahogy azt a száz évvel ezelőtt ott jártak láthatták. Ide vonultak le a közel kétórás megnyitó után az ünnepség résztvevői. Köztük néhány gyerek, akik a díszteremben csendben, illedelmesen végigácsorogták az egészet, egyik lábukról a másikra állva – és valószínűleg meglehetősen unatkozva.
Vajon vonzó volt-e számukra ez a hosszúra nyúlt, kevés „akcióval” és sok verbalitással tálalt, kényelmetlen helyzetben végignézett előadás? És vajon elég volt-e nekik, hogy azután (a kis pogácsás állófogadás előtt) egy vitrin üvegbúrájára nyomva az orrukat megnézhettek többezer éves csontokat, pattintott kőeszközöket – csak semmit a kéznek! Vajon felcsillan-e a szemük, és éreznek-e majd ellenállhatatlan ingert a betérésre ezek után, ha legközelebb meglátják a százéves épületet?
