Az ismert patológus, Sándor édesapja ugyanis az
a dr. Görög Dénes volt, akiről pár hónapja külön cikkben
„Reggel már nem volt doktor, csak fagyott csontváz” - egy szombathelyi Mengele Auschwitzában, aki megjelent a Saul fiában is
2016.
February
27.
12:15
emlékeztünk meg, és aki részese volt annak a borzalomnak, amiről ez az Oscar-díjas film szól. Mint a filmbeli orvost, őt is auschwitzi krematóriumba, Mengele mellé osztották be.
Holokauszt-túlélők emlékeztek
múlt szerdán Szombathelyen,
"Tizenöt éves korában füst lett belőle." Szombathelyről elhurcolt holokauszt-túlélőkkel találkoztunk
2016.
April
14.
08:27
közösen a katolikus és a zsidó egyházzal, tanárokkal, városvezetőkkel. Itt találkozhattunk végre személyesen is Görög Sándorral, a Széchenyi-díjas magyar kémikussal, gyógyszerkutatóval. Egy csendes, kedves emberrel, akivel jól volt beszélgetni.
- Tényleg, látta a Saul fiát?
- Feleségemmel együtt néztük meg, kétszer is. Először nagyon féltem tőle, az ember öreg korára nagyon el tud érzékenyülni. Féltem, hogy nem tudom végignézni sírás nélkül, de sikerült. A vetítés után úgy éreztem, muszáj még egyszer beülni rá, annyira csak az első benyomások uralták az érzéseimet. Ahhoz, hogy a szubjektív benyomásokon túl a realitásokat is jobban befogadjam, még egyszer meg kellett néznem. Nagy és megrázó erejű film volt.
- A Sonderkommandóról eddig jobbára csak az erdélyi patológus, Nyiszli Miklós 70 éve írt visszaemlékezéséből tudtunk. Aki a kegyetlen áltudós tábori orvos, Mengele boncolóorvosa volt. Róla mintázták a filmbeli doktor (Zsótér Sándor) szerepét, és mellette dolgozott, ha munkának lehet ezt nevezni, az ön édesapja is.
- Sokat tanultam a filmből, nekem sem volt előtte több információm, csak a Nyiszli könyv. Apám haláláról én is csak annyit tudok, amit Nyiszli leírt, valamint egy celldömölki orvos, dr. Török Gyula leveléből, aki azt írta, hogy jelen volt apám halálánál. Ő így emlékezett vissza: „Ebenseeben halt meg. Őt az auschwitzi evaculált táborból hozták Mauthausenen keresztül, igen-igen leromlott állapotba Ebenseere, és tényleg minden segítség dacára nem lehetett őt megmenteni. Szegény megboldogulnak én fogtam le a szemét.”
"De tényleg, mit tartunk életnek vagy halálnak? Élet volt az a fél év egyáltalán, amivel túlélte az apám a gázkamrába küldött családját? Felfoghatatlan és pokoli időszak lehetett."
- Járt Ebenseeben?
- Azóta Felső-Ausztria egyik legszebb üdülőhelye, meseszép hegyek között, a Traun-tó partján. Feleségemmel egyszer nyaraltunk ezen a vidéken, akkor megnéztük az emlékhelyet.
A németek a háború legvégén, az utolsó hónapokban azt találták ki, hogy itt, Ebenseeben, a hegy belsejében építenek egy lebombázhatatlan lőszergyárat, és itt fogják gyártani a csodarakétát (aV-1-et és V-2-t), amiktől a háború megfordítását várták. Létesítették itt is tábort, a mauthauseni-táborrendszer részeként, odavitték nemcsak a zsidókat, hanem a hadifoglyokat is. A végtelenségig elgyötört fogvatartottak feladata egy alagút ásása volt, iszonyatosan nehéz munka lehetett. Silány ellátást kaptak, az SS-ek gyötörték, puskatussal és gumibotokkal verték őket. Az emléktábla tanúsága szerint 8000 ember pusztult el, alig pár százan maradtak életben.
Apám is ott halt meg. Egy lakópark épült a tábor helyén, de becsületükre legyen mondva, meghagytak egy 200 négyzetméteres területet, és egy emlékhelyet is létesítettek, ahol a magyar áldozatoknak külön szobrot emeltek. Pauer Gyula készítette, aki a Cipők a Duna-parton című szobrot is alkotta, a rakparton.
"Rengeteg jeltelen sírt látni körben, valahol köztük nyugszik apám."
Egy szép erdei úton lehet bemenni a lágermúzeumba. Rettenetes, ami ott a szemünk elé tárul. Amikor az amerikaiak, pár nappal a háború vége előtt felszabadították a tábort, sok felvételt készítettek, ezeket állították ki. Halomban hullák, csont-bőrre lesoványodott emberek, a borzalmas fotók még pokolibb körülményekről árulkodnak, mint amilyeneket Auschwitzról látni. Itt már valahogy a rend is felbomolhatott.
- Családjából egyedül, szinte csodával határos módon menekült meg. A kőszegi Missziósházban bújtatták el, és dr. Prugberger József, tüdőgyógyász főorvosnak köszönheti az életét, aki autóval elvitte Szombathelyről.
Tíz éves voltam, gyerekfejjel éltem át ezt az egészet. A család asszimilációs modellje olyan volt, hogy pár nappal a Kőszegre menekítésem előtt tudtam csak meg egyáltalán zsidó származásomat. Anyám bigottságig vallásos katolikus volt, a Domonkos utcai nővérek óvodájába, aztán a Püspöki iskolába jártam.
A nővérem, a 13 éves Klári a Kanizsai Dorottya Gimnáziumba járt. Őt az Annunciáta Nővérek szombathelyi rendházába rejtették el, de a kedves nővérek, önhibájukon kívül nem tudták megmenteni az életét. Tüdőgyulladást kapott, be kellett szállítani a közkórházba. Egy éjjel aztán egy magyar csendőr és egy német katona törtek be az osztályra és a magas lázzal fekvő gyermeket elvitték a gettóba, nagybetegen feltették a halálvonatra, és az auschwitzi krematóriumban végezte.
- Az ön generációjából, zsidó származású szombathelyi iskolatársaiból életben maradt még valaki?
- Weiss András például igen, mert mint Kertész Imre, azt hazudta, hogy elmúlt 16 éves. Apám az éhező fiúnak egyszer odaadta saját fejadagját. Ez a fiú később a Bécsi Műegyetem ergonómus professzora lett, személyesen mesélte el nekem ezt a történetet.
Mire emlékszik a bujkálásból, milyen élet volt ott Kőszegen, a missziós papoknál?
- Egy évig jóformán egyedül voltam két pappal, mert akit tudtak, azt hazaküldték. Beköltözött aztán a rendházba a nyilas kormány kabinetirodája. Nem tudták, ki vagyok, csak azt tudták, hogy egy derék magyar gyerek. Ha kiderül, ki vagyok, végem. Ott élet és halál között, hónapokig bizonytalanságban éltem.
"A nyilasok később elmenekültek, utána egy teljesen normális szerzetesi élet következett "
Szerzetesjelölt volt?
- A rendházból a bencés gimnáziumba jártunk, tényleg szerzetesi életet éltem én is. Szerettem ott lenni, legőszintébben mindig is pap, missziós pap akartam lenni... Ha még tovább ottmaradok, ’48 végén már reverendában járhattam volna. Csak addigra elvesztettem a hivatásba vetett hitem. ’48 március 25-én kiléptem, pár hónappal később a kommunisták lefoglalták a rendházat, és elküldték a szerzeteseket. Ha nem megyek el önként, akkor is ott kellett volna hagynom a kőszegi szerzetesrendet.
- Az egykori szombathelyi családi házból, szüleitől őriz egy-két emléktárgyat?
- Teljesen kifosztották, nyilván nem a németek, a környékbeliek, egy szék, egy szőnyeg, semmi sem maradt. Egy zongoráról tudtam csupán, anyámé volt, aki nagyon szépen játszott, egy évet járt a zeneakadémián is. Azt is elvitte valaki, később felismerték egy szombathelyi lakásban, per is lett belőle, de elvesztettük. Ügyes ügyvédje volt.
Csupor bácsi ügyvédként dolgozott Szombathelyen, a Szily János utcában állt az irodája. Az ő segédügyvédje volt fiatalon Gábriel Lajos, aki százéves korában halt meg, nem is olyan rég. Csupor bácsi a nagyapámnak volt nagyon jó barátja. Szüleim, mielőtt elvitték őket a gettóba, az összes családi iratot nála helyeztek letétbe. Hiánytalanul meg is kaptam, mind a mai napig őrzöm őket.
A Kanizsai Dorottya Gimnáziumban tavaly egy ünnepélyt rendeztek, oda járt a nővérem, Szemző Magda nagynéném és későbbi nevelőanyám is ott tanított. Készült róla tavaly egy könyv, ennek az ünnepélyes bemutatójára vittem el a Csupor bácsi-féle dossziéból Klárinak az utolsó éves magyarfüzetét és a gimnáziumi bizonyítványát. Abban az évben, 1944-ben a bombázások miatt hamarabb, áprilisban volt az évzáró. Klári végigjárta a harmadik gimnáziumot, ’44. áprilisában a bizonyítvány végére oda is írták, negyedikbe léphet. Júliusban meggyilkolták.
Az utolsó magyarfüzetében találtam egy fogalmazást, amit ’44 március 20-án írt. A dolgozatnak ez volt a címe: „Mit tehet egy magyar lány a második fronton?” Érdemes elolvasni, látszott, milyen nevelésben részesültünk, ő teljes szívvel és lélekkel a háborús magyar rendszer mellett állt. Természetes volt, hogy a 13 éves kislánynak is tenni kell a hazájáért, azért a hazáért, amely három hónappal később a halálba küldte. Ezt a füzetet is odaadtam a Kanizsainak, a bizonyítvánnyal együtt.
"De higgye el, ez egy rettenetes és feldolgozhatatlan ellentmondás, amiben az egész életemet le kellett élnem"
- Osztálytársai, környezete a háború után tudták, milyen tragédia történt a családjával?
- A szocialista-kommunista időben lekerült ez a kérdés a napirendről. Az osztálytársaim csak az érettségi találkozón szembesültek a múltammal, akkor jött elő, lett beszédtéma, nem igen tudták az előéletemet. Apám budapesti-pécsi volt, anyámék kőszegiek, nem sokan ismerték őket Szombathelyen. Évtizedekig én sem foglalkoztam vele. A lelkemből nyilván nem lehetett kiirtani az emléküket. De családon belül sem, még a jó ismerőseimmel is alig került szóba.
A rendszerváltás óta, amikor Csurka István is elkezdett a témában, szélsőjobboldali retorikával publikálni, azóta sokkal többet foglalkozom a holokauszttal. Felfoghatatlan számomra, hogy 10 ezres nagyságrendben élnek ma is Magyarországon holokauszttagadók, akik nagy torokkal énekelik a Fradi pályán, hogy „Megy a vonat, megy a vonat Auschwitzba…” Ezek a fiatalok persze nem valószínű, hogy értik azt, miről is van szó, de borzasztó érzés egy olyan országban élni, ahol ilyenek megtörténhetnek.
Ezért tartom gyalázatos dolognak a német megszállás áldozatainak állított emlékművet , Párkányi Raab Péter alkotását, a budapesti Szabadság téren. A kompozíció központjában Gábriel arkangyal áll, jobb kezében az országalmával, rá felülről a Németországot jelképező birodalmi sas csap le. Ez történelemhamisítás. Én a német kultúrát imádom, azóta a harmadik generáció nőtt fel Németországban. Őket már nem hibáztatom semmiért. Magyar hazafinak tekintem magam, az vagyok, de az akkori magyarság jórészt gyalázatosan viselkedett, az egész magyar államapparátussal együtt.
Eichmann 1944. március 19-én, mindössze 50-60 saját emberrel érkezett Magyarországra, mindössze pár hónap alatt, július 11-ig 437 402 zsidót deportáltak. Egyedül, ennyi emberrel, a magyar államapparátus aktív részvétele nélkül, képtelenség lett volna ezt pár hónap alatt véghezvinni.
"Amióta újra előkerült ez a kérdés, bennem is bizonyos érzések megerősödtek, kettős identitástudatom lett."
Elmagyarázná, mit jelent ez a kettős identitástudat?
Magyar hazafinak neveltek, vallásos nem vagyok, azt már ifjúkoromban elvesztettem, de természetes, hogy magyarnak tekintem magam. A holokauszt óta tudatosodott és erősödött bennem egy másik érzés, hogy nekem van egy másik identitásom, ereimben zsidó vér kering. Sok közöm, bevallom, nincs a zsidósághoz, szokásokról és a vallásról alig tudok, annyira nem éltem soha abban a környezetben, de egy bizonyos identitástudat kialakult bennem, és ezzel már tudatosan együtt élek.
- Kémikus lett, nem is akármilyen hírű, az analitikai kémia és a gyógyszerkémia neves kutatója, aki 1992 és 1999 között a Richter Gedeon Rt. Kutatási Analitikai Központ vezetője volt. Édesapja után, az orvos hivatás nem is érdekelte?
Abban az időben a kórboncnokok és a laborvezető orvosok ugyanazon személyek voltak, édesapám patológus volt, de laborvezetőként is dolgozott. Gyerekfejjel sokat beszélgettünk tudományos dolgokról, többnyire kémiát magyarázott nekem. Meg ígérte nekem, hogy 14 éves koromban megnézhetem az első boncolást, de ezt már nem élhette meg. Azt, hogy kémikus lettem, a kőszegi bencéseknél egy egészen kivételes és nagyszerű kémiatanárnak köszönhetem, aki megszerettette velem ezt a tárgyat. 13 éves koromtól kezdve egy pillanat kétségem sem volt, mi legyek.
Kőszegen érettségiztem, mert a szombathelyi Premontrei Gimnázium államosítása után létrejött Nagy Lajos Gimnáziumból kirúgtak egy politikai színezetet kapott diákcsíny miatt. Aztán jelentkeztem az ELTE kémia szakára, de oda nem vettek fel a származásom miatt, mert már nem volt értelmiségi szülők gyerekeinek hely. Leküldtek Szegedre. Olyan nagyszerű volt ott az egyetem, hogy egy év után, amikor feljöhettem volna Pestre, akkor már annyira megszerettem Szegedet, szakmailag és emberileg is, hogy ott ragadtam, diplomáztam majd ledoktoráltam.
Egy fegyelmivel ’59-ben mégis távoznom kellett. A forradalom alatt a nemzetőrség tagja lettem, puskám is volt, de nem sütöttem el. Hőstettet nem hajtottam végre, de el kellett jönnöm Szegedről, így kerültem a Richter gyógyszergyár elődjébe, amit akkor Kőbányai Gyógyszerárúgyárnak hívtak. Ott a nulláról, magamnak kellett felépítenem a tudományos pályámat. Minden külső segítség nélkül, rettenetes nehézségek árán, munkám mellett kezdtem el publikálni, ami idővel egyre inkább nemzetközi vonalra tevődött át.
- Nem csábították külföldre? Miért nem disszidált?
- Majdnem disszidáltam 56-ban, amikor sokan kimentek Szombathelyről is, de aztán akkora szerelembe estem az első feleségemmel, aki akkor érettségizett, hogy maradtam. A későbbiekben fel sem merült, hogy elhagyjam ezt az országot. Annyira jó helyem volt, befogadott a nemzetközi tudományos közösség, a mai napig publikálok. Konferenciákra nem nagyon járok már, mert új anyagom nincs, de még tavaly tartottam egy előadást Grúziában.
- Gyermekei milyen pályát választottak, érdekelte őket is a kémia?
- Két lányom van, az egyik orvos a másik fogorvos lett, de nem szerették a kémiát. Kilenc unokám van, ami úgy adódik össze, hogy a második feleségem oldaláról öt, az én oldalamról négy unoka, de teljesen közösbe vesszük őket. Köztük van kettő, egyik lányom gyerekei, akiket érdekel a kémia. Most érettségizett az idősebb a Fazekas Gimnáziumban, felvették Londonba az Imperial Collegeba, nem kémikus akar lenni, hanem repülőgép-tervező, de jó kapcsolatot ápol ezzel a tárggyal, ahogy az öccse is, aki szintén a Fazekasba jár, élvezet velük kémiáról beszélgetni.
- Gondolom, tudnak arról a borzalomról, ami a családjukat érte, de foglalkoztatja őket a holokauszt?
- Ez generációval változik. A gyerekeimet még érdekelte, számon tarják, itt voltak akkor is velem, amikor a megmentésemért a Jad Vasem Intézet posztumusz elismerésben részesítette dr. Prugberger Józsefet és a kőszegi Missziósház akkori rektorát, Őri Wachter Istvánt. Az unokák is tudnak róla, őket már kevésbé foglalkoztatja, ha szóba hozom, beszélgetünk, de szinte természetesnek veszik.
Könyvét olvasva nagyon megrázott a fia halála. Ahogy az édesapjának nincs jelölt sírja, úgy a fiának sem
- Azóta sem derült ki, hogyan gyilkolták meg a fiát?
- Nem, pedig a rendőrségen belül maga Doszpot Péter nyomozott. Adtam nekik egy csomó iratot, mi mindent és ki mindenkit kellene alaposabban megvizsgálni, de én magam nem irányíthattam a nyomozást. Már úgy megyek a sírba, hogy nem tudom, hogy fejezte be az életét. Most lett volna 50 éves. Ifjúságomat a családom elvesztése árnyékolta be, az idős éveimet meg a fiam meggyilkolása. Egyszerűen eltűnt.
Használtautó kereskedő volt Budapesten, a rendszerváltás hajnalán, és olyan társaságba keveredett, ahová nem kellett volna. Őszintén szólva, én apai részről, amikor megtudtam, hogy egyik pillanatról a másikra nem ment be a munkahelyére, és senki sem tudta hol van, biztos voltam benne hogy meghalt. Ezek után már az a tény, hogy tudjam a nevét, ki volt a gyilkosa, hova dugta el a holttestét, számomra sokkal kisebb jelentőségű volt.
Nagyon rendes gyerek volt, de nagyon más, mint én, érdeklődési körben is. Bele is írtam a könyvembe, amikor az akadémiai székfoglalómat tartottam, párhuzamot vontam a kémikus és a karmester között. Nem véletlenül, hiszen nagyon szeretem a klasszikus zenét. Mert ahogy öregszik az ember, szakmában is, én már nem végzek magam kísérleteket, irányítottam a munkatársaimat, mint egy karmester. A fiam, miután hallotta a beszédem, csináltatott nekem egy arany karmesterpálcát, írt hozzá nagyon szép levelet. Rossz társaságba keveredett, másrészt végtelenül rendes ember volt.
A mai napig két tudományos nemzetközi folyóirat szerkesztője
- Ez a levél olvasható önéletrajzi könyvében, a Repkényszaggatásban. Készül folytatásra?
- Nem vagyok író ember, ez a könyv úgy született meg, hogy a gyermekeimnek és unokáimnak szerettem volna megörökíteni családunk és az én történetemet. Radnóti Sándor és Hargittai István jó barátaim, ők beszéltek rá, hogy ezt ki kellene adatni. De a szépirodalom nem az én asztalom, a szakmai munka annál inkább, 11 szakmai könyvem jelent meg, 170 publikációm, és a mai napig rendszeresen publikálok.
Ma reggel is, mielőtt vonatra szálltam, cikkeket javítottam. Rengeteg a munka, mindent interneten kapok, papírt jóformán nem is látok, nekem kell a cikkek megjelenéséről dönteni, az angolságán javítani, mert mindez angol nyelven bonyolódik, de enélkül én már nem is tudnék élni, annyira hozzám nőtt ez a munka.
