Egyre hűvösebbek az éjszakák, korán sötétedik, ami már az őszre hajaz, s kiméletlenül jelzi a hajónyári véget. Most bezzeg tűz a nap ezerrel, majd a szemem veri ki. Mindegy: amúgy is kifolyik, ahogy meresztgetem a monitor előtt ahelyett, hogy inkább odakinn legeltetném a csajokon. Persze lehet, hogy csak a zöldben kiújult allergiám játszik velem, túl sok itt a virág meg a por. Mindenesetre röhej, hogy az izzadság helyett az orromat kell egyfolytában törölgetnem, és a telefújt zsebkendőket dugdosnom. Ide is kivánkozna egy ahelyett, hogy, de ezt most inkább hagyjuk...
Öregszem, vagy mi. De mástól is hallottam, hogy már a sziget sem a régi: nem mosolyognak annyit egymásra az idegenek, s néha az ismerkedő buzgóságot is tolakodásnak veszik. Lehet, hogy valami alkohol segitene, hogy jól viselkedjek rosszul. Másoknál úgy látszik, működik: már kora délután fél rekesz sörrel az arcukban mennek neki a programoknak és a szembejövőknek. A sorból kinyúló műanyagpohár-rúd, amelyet endékás szandáljában csámpázó gazdája ölel magához, úgyszintén azt jelzi, hogy már rég elkezdődött a nap, vagy tán még véget sem ért az előző. Fel kell nekem is venni a ritmust, a pörgést, az meg itt úgy néz ki - hogy is nézhetne ki másképp -, hogy iszol és ismerkedsz, vagy az ismerőseidbe botlasz minden sátorban. Ami nem nehéz, hisz napi ötvenezer ember teszi tiszteletét, szombaton üdvözölték a (12 év alatt) hárommilliomodik látogatót.
És persze jönnek a korábbi években itt megismert emberek, akikkel valahogy mindig csak a szigeten találkozunk. Hogy ne bizzak mindent a vakszerencsére, előkotrom előző évi noteszom, és a megsárgult oldalakat lapozgatva kutatok nevek és számok után: a tavalyi vizespóló-győztes idénre megkomolyodott, és már ki se jön, kedvenc csaposlányom elpártolt a Hard Ráktól, igy az ingyen piáról is lemondhatok, bungees tandemugró-párom épp Franciaországban nyaral (haj, de sokba fog nekem kerülni ez a telefon!), szigetszerelmem száma szemmit szem reagál - szipogok, szorri, ebben most nem a virág a ludas. Az amúgy is Matyi, az meg csak végső esetben... Ülök, mint kifacsart citrom az ájszteában.
"Minek ahhoz gyógyszer, hogy a betegek egymást szeressék?" Picsába ezekkel az idézőjelekkel, még Müller Péter Sziámi is mintha egyenesen hozzám beszélne. Többezredmagammal állunk a nagyszinpad előtt, én mégis arra gyanakszom, hogy a nagyhajú csak miattam jött, és frissen felcicomázott fejem mélyére lát ez a zseni. Ráadásul a koncert alatt két csaj trükkösen kicsalná utolsó fillérjeimet is, s csak barátom szemfülességének köszönhető, hogy mégsem maradok pénz nélkül. Még jó, hogy nem vagyok egyedül. Bár a haverok is megfogyatkoztak: ki azért, mert időközben becsajozott, és igy már nem akarja hajtani a nőket, ki meg beleunt a hiábavaló próbálkozásokba.
Marad a civil falu: a kézrátétel általi energiaközvetités a Reiki sátorban a fizikai kinokra, a pszichológusok társasága a lelki bajokra, egy újabb hajfonat egy még újabb kedves ismerőstől, a láthatatlan szinház, ahol csak tapogatsz és tapogatnak, meg az élő könyvtár, ahol ki lehet kölcsönözni BKV ellenőrt, rendőrt vagy szekuritist. Tessék mondani, csajokat nem lehetne?
