Ami a felhozatalt illeti, a rétegzenék műértői idén sem lubickolhattak muzikális kéjekben: számtani nagyátlagot véve úgy ötéves lemaradás volt tapasztalható a Sziget 2004 repertoárjának összeállításában. A kicsapongásra vetemedők persze idén is bőven találhattak táptalajt elképzeléseiknek. A Sziámi pedig még mindig játszik, pedighát ugye.
"Szerinted?!" bőgi oda nekem a reflektorral viccesvakuzót játszó
robogópilóta. Izgatottá válok, hiszen élő egyenesben érintkezem a vadparaszt
sztereotípiájával, akinek közelében jobbára ódon képkeretek olvadnak meg, és
szépirodalmi olvasmányok válnak lángok martalékává. Szemüregében mélyen megülő
bárgyúsága mégis mindent elárul jelentéktelenségéről, hiába is gyarapítja a
gyanútlan ittasok között végigsöprő, nagymellényű gumijakuzák csoportját.
Útját eleinte akaratlanul, majd az indokolatlan gőgöt látva felháborodásom teljes
tudatában kereszteztem, mint a Sziget gyalogosainak hirtelen felindulásból alakult
egyszemélyes érdekvédelmi szervezete. Ekkor lett a maga puritánságában odamázolva
nekem a fenti tőmondat. Lehet, hogy lemaradtam valamiről, és idén a frontális
gázolással való fenyegettség már alanyi jogon ár.
Ez a lerúgnivaló motorososztag, a főutcákon buzogó tömegeket mózesmód
kettényitó kisbuszokkal egyetemben csak egy miniatűr szegletét képviselik annak a
trükkös akadálypályának, amivé a Hajógyári Sziget idomult az este
előrehaladtával. A fényözön sem navigáló tényezőként, mint inkább időnyújtó
faktorként volt jelen, magyarán: a szürkésfehér kajasátrak mindent elnyomó
dominanciája először bekebelezte az égtájakat, majd az ellenkező direkciókba
öklendezte fel nekünk, hadd ne találjunk már oda, ahová okvetlenül szeretnénk.
Előtte természetesen még történt egy s más: többek között az információ nem
kellően akkurátus áramoltatása folytán orrnyeregpirító kánikulában vergődtem
huszonöt percet a Jászai Tér melletti harmadik mólónál, hogy aztán jegy hiányában
ne szállhassak fel a Roxy Hajójáratra, ne úszhassam meg a fojtólégtől oszlásnak
indult hévjáratot, és így végül lóhalálában ne maradhassak le arról, amint a
Soft Cell technikusai már hordják elfele a kábeleket. Bezzeg ha újhullámon érkeztem
volna
Az agresszív méreganyagok termelését elzárandó ismerősök után néztem a
Végállomás Sátorban, a pultban rögtön rég nem látott mosolyokra leltem. Na meg
persze egy műanyagpohárnyi seritalra, aminek átadója kérdésemre közli, hogy csak
hajnali kettőkor eresztik őket szélnek, addig a munka gyümölcse vár arató kezekre.
Valamelyik poros ösvényen araszolva egy örök optimista éppen illuminált állapotra
gyűjt, kicsit arrébb belefutok a kajamaradékos papírtányérok övezte Krisna
sátorba, pedig igyekeztem magam távol tartani. A fizikai idő itt megállapodott, még
mindig kántálva zúznak a felekezeti punkok. Nyolckor viszont sikerül telibetalálnom a
holland Beef vérforraló reggae-dancehall showját a Wan2 színpadon, örömittas
regiment közé keveredek, és a szigetszabályzatban egyébként szigorúan tiltott stage
diving (ahogy ők nevezik, a csápolók úsztatása, azaz élő emberi testek
felemelése és manuális továbbítása) még csak most kezd érlelődni. A
tulipánföldiek teljes rasztaszívvel jelen vannak, lobbantom is az öngyújtomat. Aztán
olyan padlórengető visszatapsolás következik, amilyet elsőfellépéses brigádtól
szigetlakó még nem látott.
A még friss élménytől lezsibbadva beüt nálam az orientációs vészhelyzet,
így az elvétett irányok korrigálására annyi drága percet vesztegetek, hogy újabb
nagy durranásról, hamisítatlan new york-i lazulósdiról maradok le: ezúttal a Fun
Lovin Criminalst felejtem el megtekinteni. Köszönhetően annak a budapesti underground
baráti körnek, akik körülbelül egy éve tódultak be a magyar hip hop köztudatba, a
zászlóvivő Bobakrome révén. A Wacuum Airs brigád verbális vasszövegekkel csavaroz
az Elektron Sátor hanyagul behangosított arénájának közepére, ahol békeszerető
emberi lények a szemeim előtt válnak romlott humanoidokká. Roni Size eközben
állítólag mocskosul jazzy őrületet abszolvál néhány gyalogúttal odébb, ám én
már csak a Globe Party terebélyes sátorkomplexumában pörgető drum & bass
félistent, Grooveridert tudom fülrevételezni, őt is csak meglehetősen kívülről,
hiszen odabennt már egy talpalatnyi hely sem kínálkozik.
A helyszínek között cirkáló egyedek némelyike már valósággal kitűnik
józanságával, fel is rémlik előttem egy liftfülkényi térfogatú ketrec, amint
emberünk elfehéredve markolja rácsait, mialatt vizenyős tekintetek próbálnak
fókuszálni reája. Kihalófélben lévő példány az ilyen. Egy nyakbanülő germán
bakfis felzaklató visongatására kapok csak észbe, és mikor a környező ballagók
kaján pukkadozása közepette végre majdnem lefordul barátja válláról, akkor veszem
csak észre, hogy Tomasz Stanko és kortársainak lengyel jazzlemezei közt turkálok egy
bódéban. Ideje odébbállnom, sok az a nyolcezer pénz. Egy Cinetrip-látogatást még
bevállalok, a szombathelyi Beat Dis némelyik tagját vélem felfedezni angol breakbeatre
lépegetni, de sok lesz ez már nekem. Igénybe veszem hát a kétórai buszjáratot, ahol
puszta jóindulatból túl korán ébresztem fel kókadtfejű utazótársamat, hiszen én
az Oktogonról hittem azt, hogy végállomás. Azonmód olajralépés, tanulságok
vonogatása, zümm a fejben. Valahol egy olyan érzés kulminálódik pszichémben,
miszerint nem fogok hirtelen halált halni, ha ezt jövőre nem láthatom.
Gratulálunk, ma már 10 cikket elolvastál a Nyugaton!
Szeretsz képben lenni azzal, hogy mi történik a világban, mi pedig a Nyugatnál éppen azért dolgozunk, hogy segitsünk téged a tájékozódásban. Köszönjük, ha pénzzel is támogatod a működésünket, a mai médiaviszonyok között csak így tudjuk fenntartani ezt az ingyenes újságot.
