Koltai túlontúl nagy alázattal forgatta le filmjét
Szóval sikerült a holocaust-opuszok sorát (minden idők legdrágább hazai költségvetéséből) egy újabb középszerű mozival gyarapítani. Lassan megérjük, élcelődhetnénk, hogy így fohászkodunk: a Koltai nevű rendezőktől ments meg Uram minket! (Ciki a Honfoglaló Gábor, Illetékes elvtárs pedig évente bombáz bennünket újabb próbálkozásival
Jobban járt volna hát a honi filmbarát, ha Koltai Lajos is kitart a kaptafánál. Zseniális operatőr, ám nem rendező.)
Nyelvezetében és dramaturgiájában is fakó
A Sorstalanság regényadaptációja, ha a történetét nézzük, egy korrekt regénymásolat, amit leginkább mozgóképes olvasónaplóként definiálhatnánk. Ellentétben a Nobellel jutalmazott alapművel, amely épp szürrealitásával, szubjektív nyelvezetével tűnt ki. A filmből nagyon hiányzik Kertész utánozhatatlan és gyomorszorító stílusbravúrja. Miközben színről-színre újrapereg a tizenéves zsidó fiú kálváriája, a költői (olykor már-már giccsbe hajlóan szép) snittekből épp az alapmű legfőbb erényei hiányoznak: a borzalmakat nem teszi átélhetővé, nem ragad magával, sőt olykor unalomba ringat.
Mintha az alkotó ászok is a szereptévesztés áldozatai lettek volna: Koltai hiába elsőrangú operatőr, rendezőként kezdő. A bosszantóan suta párbeszédek jelzik, hogy Kertész Imre, bár remek író, egy forgatókönyv elkészítéséhez nem ért. Morricone érzelgős betétei sem passzolnak a filmhez. Ráadásul a képek alatt futó melódiák jellegtelenek, futószalagon gyártott tucatmunkát produkált az olasz mester. Hiába jók amúgy a színészek, mégsem élnek, és hiába szépen fotografáltak a képek és profik a beállítások, nem ehhez a filmhez valók.
Sorstalanság a Nefelejcs utcán túl
Koltai lineárisan mesél, onnan indul, ahonnan a regény, aztán epizódról epizódra, időrendben követi hősét. (Köves Gyurit, aki a film elején egy átlagos pesti zsidó kamasz, 1944-ben. Sorsa egy csepeli buszutazás alkalmával pecsételődik meg: leszállítják, majd bevagonírozzák és Auschwitzba, onnan pedig Buchenwaldba deportálják. Nem lázad fel, csak vár, nem keres kiutat, sodródik és szemlélődik. Végül hazakerül, ám régi énjéhez, sorsához nincs többé visszaút.)
A film leggyengébb szakasza az első fél órája, a papa (Bán János) munkatáborba vonulása. A műhelybéli üzleti párbeszéd, Schell Judit sírógörcsével, Gazsó György iskolásan felmondott szavaival a film legrosszabb állomása, ám az ezt követő családi búcsúzkodás sem sokkal élvezhetőbb. Hiába bravúros a szereposztás (Haumann Péter, Bán János, Molnár Piroska, Benedek Miklós, Kishonti Ildikó, Koós Olga, Kun Vilmos, majd Fleischmann szerepében Barkó György és a Steinert játszó Rajhona Ádám) túlontúl groteszknek tűnik, helyenként már-már karakter-paródiákat láthatunk. Köves Gyuri alakításáról ennyit: a srácnak valóban él az arca, ám hogy kvalitásos színészi teljesítményt is megcsillantott volna? Nem kapott esélyt, sem olyan jeleneteket, sem olyan párbeszédeket. Az erőltetett diskurzusok egyébként a film legszembeötlőbb hibái. Például a legvégén, amikor Gyuri a lépcsőházban szerelmével a zsidóság mibenlétéről értekezik na ekkor kezdünk csomagolni.
Mindvégig rossz a hangsúlyozás, ettől aztán valahogy a regényben kiemelt helyen szereplő epizódok is súlytalanná válnak. A haláltáborok bugyrait bejárt Gyurka sorstragédiáját csupán ritka pillanatokban érezzük át, mindvégig kívülállók maradunk. Hiába vonul fel a honi színjátszás java, a haláltábor vezéreként például Zsótér Sándor, alig botlunk bele magával sodró jelenetekbe. Tán Kovács Lajos a kivétel, aki pár perces csendőralakításával a leghitelesebb figurát hozza Vagy amikor Gyurka a fürdőkádban hajójával játszik
Ami viszont értékelendő, Koltai Lajos a szokásos haláltáboros kliséktől megkímél, és a regényhez hűen kicsinyt más szemszögből próbálja bemutatni a koncentrációs táborok világát. Már-már mereven ragaszkodik ahhoz, hogy az iszonyat ne önmagában álljon, mögé mindig valami szépet, boldogítót is csempésszen (akár képi megfogalmazással, akár zenével.) Hogy egyszerre láttassa a paradoxont: a haláltáborok boldogságát. Ebből aztán néha jó is kikeveredik, ám gyakorta ellentétes a két hatás, (a kivitelezés gyengeségei miatt) néha nemhogy felerősítené, inkább kioltja egymást. Mint Morricone hömpölygő szívfacsaró (három témából álló) filmzenéje, és a sárgás-barna stilizált (copyright by Spielberg) színben villogó képkockák, rajtuk a súlyos mondanivaló, na ettől érezzük egyszeriben az egész snittet giccsesnek
Érdemes volt hát Auschwitzról (újabb) filmet forgatni?
Így nem, gondolom én, a Sorstalanságból biztosan nem. Tán ha egy Rendező, ha mondjuk Szabó István vagy Szász János vette volna birtokba az alapanyagot, akik aztán Kertész Imre regényét-forgatókönvét nem csupán adaptálják, hanem újraértelmezik, akkor talán igen. Megint elúszott a középszerbe egy remek filmtéma, amiről nagyon erőset kellett volna szólni. Hát, ez a szekér is elment
