Most már tudjuk, érdemes volt, de anno friss diplomával, szakmai tapasztalat nélkül rögtön saját stúdiót alapítani nem volt nagyon kockázatos?
Tóth Péter: Elmehettünk volna más keze alá dolgozni, különböző tervezőirodákba, de kizárt, hogy akkor ilyen gyorsan, ilyen volumenű megrendelést kaptunk volna. Persze megvan az előnye a rabszolgamunkának is, hiszen ott nem a maga kárán tanul az ember, direkt módon jut hozzá olyan elméleti és gyakorlati ismeretekhez, amely gyorsabbá, hatékonyabbá teszi a munkát. Ezeket a tapasztalatokat mi - néha kínlódva - önállóan szereztük meg.
Egyébként is együtt indultunk a pályán, egy gimnázium, egy egyetem, sőt még lakótársak is voltunk. Ez a sorsközösség valahogy természetessé tette az igényt, hogy ha visszajövünk Szombathelyre, akkor ne egymás konkurenciájaként dolgozzunk, hanem dobjuk össze szellemi, anyagi forrásainkat, és gyúrjunk össze valamit. Ami aztán született, a stúdió, azóta is működik, s a visszajelzések szerint nem is rosszul.
Kiss Dániel: Ma már valóban nagyon telített a piac, akkoriban ez még nem volt ennyire jellemző. Nekünk akkor szerencsénk volt, óriási elánnal vetettük bele magunkat a munkába, dolgoztunk napi 24 órában, és három év alatt elértük, hogy már ismerik a nevünket. Mert ebben a szakmában hirdetéssel nem találsz kuncsaftot, itt csak az számít, mit tettél már le az asztalra. Annak aztán híre megy, nálunk a megrendelésnek a bizalom az alapja. Egy nagyobb városban, pláne a fővárosban lényegesen nehezebb ismeretlenül elindulni, ott nagyobb a névtelenség, mint egy ilyen kis közösségben, mint Szombathely. Egy már meglevő kapcsolatrendszerrel könnyebb saját lábra állni.
T.P.: Pláne, hogy akkoriban még ez egy dinamikusan fejlődő városnak tűnt, nem olyannak, mint amilyennek most
Persze még bármi lehet belőle
Másrészt nem volt telített a szakma sem, a város és a régió nem volt elárasztva képzett iparművészekkel. A néhány szakmabelivel meg jó volt a kapcsolat egy viszonylag nyitott területen próbáltunk szerencsét.
A tanulópénz
Ny: Emlékeztek az első munkára?
K.D.: Persze, egy szombathelyi munka volt, a Dália ma már nem létező bútoripari cég bízott meg minket egy gyermekbútor-program tervezésével
T.P.: A vízióig mi is eljutottunk, meg a cég is
Ny: Kezdésnek nem jó ómen
T.P.: Nem. De aztán jöttek sorra a kisebb-nagyobb megrendelések. Olyanok, amelyek teljes megelégedéssel töltöttek el minket. Persze ma ezekre visszagondolva csak fogjuk a fejünket, hogy te jó ég, mennyi időt töltöttünk el ezzel! Hiába, rutintalanok voltunk, ez volt a tanulópénz.
Ny: Sokfajta munka került a tervezőasztalotokra. Mennyire kell alkalmazkodnotok a megrendelő igényéhez? Mennyire tudjátok magatokat belelopni az alkotásba?
T.P.: Van egy jó szójáték, miszerint van alkalmazott művészet és alkalmazkodó művészet. Az utóbbi irányzatai, mint a formatervezés, a belsőépítészeti-grafikai tervezés kevésbé individuálisak, hiszen itt adott funkcióknak, adott feladatoknak kell megfelelni, kevésbé szól ez a művészi önkifejezésről.
Ny: Azért csak van olyan, hogy tiltakozik a belsőd egy-egy terv láttán
T.P.: Persze, sokszor tiltakozik. Csakhogy ez a szakma arról szól, hogyan tudod a körülményekhez igazodva a legjobbat kihozni a dolgokból. Ha a feltételek kedvezőek, szárnyalhat az ember, ha nem, akkor is a legjobbra kell törekedni, arra, hogy a lehető legszélesebbre tudjuk nyitni a szárnyunkat. Amikor egy sokak számára hozzáférhető tárgyat kell tervezni, ott eleve meghatározó a tárgy funkciója, szerepe, anyaga, a gazdaságos tervezése. Ez egy komplex feladat. Míg egy egyéni megrendelésnél van egy konkrét igény: ilyent szeretnék, ekkorát, ilyen funkcióval, ide fog épülni, ennyi pénzen van stb., stb
Itt tehát adott egy szakmai program ebből kiindulva kell nekünk terveznünk a gazdaságosság, esztétikum és funkcionális szempontok figyelembe vételével.
K.D. : Mi egyébként is azt valljuk, hogy egy profi tervező nem lehet stílusfüggő. Az olyan lenne, mint egy színész, aki csak egy műfajban akarna és tudna játszani. Nekünk több stílusban, akár stílusok között kell otthon lennünk. Ha a megrendelő ránk akarja kényszeríteni a rossz elképzeléseit, akkor szembesítjük az ellentmondásokkal, mert olyan tervet nem adunk ki a kezünkből, amivel nem értünk egyet. Ilyen legfeljebb a tudtunk nélkül valósulhat meg
El kéne dönteni, mi legyen a szombathelyi Fő térrel
T.P.: Mint az élet minden területén, vannak nehezebben, meg könnyebben kezelhető kuncsaftok. Vannak, akiknek nagyon konkrét elképzeléseik vannak, és nagyon könnyen le lehet őket beszélni azokról. Másoknak egyáltalán nincs elképzelésük, viszont ahhoz elképesztően ragaszkodnak
Nekünk az a feladatunk, hogy jobb dolgot mutassunk neki, mint amit elképzelt.
Ny. Milyen ma a belsőépítészeti kultúránk?
K.D.: Egyre nagyobb divat a belsőépítész alkalmazása, e tekintetben Szombathely a vidéki városok között még előkelő helyen szerepel, ám Pesthez képest óriási a lemaradás. Csak meg kell nézni az üzleteket, lerí róluk, hogy nem szakember tervezte őket
Ny: Ha már itt tartunk, e tekintetben elrettentő példaként szokták emlegetni a megyeszékely Fő terét
T.P.: Tény, hogy a forintos és a kínai üzletek egyre jobban terjeszkednek, sajnos már nem csak vízszintesen, de függőlegesen is. Sokan, akik nem itt élnek, a Fő teret egy jó hangulatú térnek tartják. Én magam azt mondom, akkor lenne az, ha egy a hely szellemiségét funkcióját tükröző üzlethálózat kapcsolódna hozzá. Ha vásárteret szeretnénk, akkor olyan üzleteket, piacokat kell létrehozni, amitől valóban az lesz. Számos európai város fő terén a hét bizonyos napjain óriási piac, vásár van, szeméttel, hal- és zöldségszaggal minden járulékos rosszal és jóval, amitől pezsgő, emberi, élő a hely. Erre Szombathely tere is abszolúte alkalmas lenne. Vagy lehetett volna kulturális teret csinálni belőle, akkor azonban korábban kellett volna eszmélni, és nem eladni az egykori önkormányzati ingatlanokat, hanem saját kézben tartva meghatározni, milyen kulturális-társadalmi funkciót tölthetnek be pl. kávézók, könyvesboltok
El kellene dönteni, mi legyen a tér funkciója. Mert jelenleg, főként hétvégeken olyan üres, mintha atomtámadás után lennénk
K.D.: Három éve terveztük már, nagyon szép, összetett feladat volt. Ez volt az első nagy szakmai kihívás, fél éven keresztül csak ezzel a munkával foglalkoztunk. Azt hiszem, szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy jól sikerült.
T.P.: Így van. Nekem, amikor belépek, sokkal inkább az tűnik fel, hogy gazdátlan ez az épület. Az állam nagyon sok pénz rákölt ezekre az állomásrekonstrukciókra, a felújításokat nagyjából harmincévente elvégzik, és utána újabb harminc évig nem történik semmi, tehát lezüllik az épület. Szomorú volt látni, hogy az átadást követő harmadik héten már nem volt, nincs kitakarítva a vadonatúj épület, nem gondoskodtak a stukkók leporolásáról, a galambok kitessékeléséről, a villanyégők kicseréléséről
Ez kicsit a mi munkánk lealacsonyítása is, de elsősorban az érték meg nem becsülése. De az arra járóktól csak azt halljuk, hogy szép és szívesen használják ezt jó érzés hallani. Az ilyen munkáknak van igazán szakmai referenciaértéke.
Kaptak egy szép plexit, rajta a cég nevével és a díjazással
Ny: Hogyan kerültetek a velencei Grand Prix-re?
K.D.: Az az olasz cég kérte, hogy küldjük el a pályázati anyagot, melynek burkolólapjait használtuk. A tervezésekor ugyanis az akadálymentesítés fontos kritérium volt. Mivel ebben a nagy oszlopos csarnokban a vakok és gyengénlátók nehezen tudnak közlekedni, egyedi módon kellett megoldanunk a vakvezetést. Sikerült találnunk egy olyan olasz céget, amelyik vakvezető burkolati lapokat is készít, mi ezeket használtuk fel, méghozzá olyan módon, hogy a mintába vezérvonalként komponáltuk be a vakvezető sávot. Az olasz cég kérésére pályáztunk tehát, s nyertük el a kb. 300 induló között a különdíjat.
T.P.: A zsűri egyébként az egyedi ötletet és megvalósítást értékelte és kiemelte, hogy a klasszikus építészeti elemeket a modern építészet elemeivel harmonikusan ötvöztük.
Ny: Mit jelent ez az elismerés?
K.D. Kaptunk egy szép plexit, rajta a cég nevével és a díjazással...
T.P.: És az olasz cég kreatív kiadványában is szerepelni fogunk mint referenciaértékű munka , ezek a vezérképviseleteken keresztül eljutnak a tervezőirodákba, bemutatva az anyag által kínált lehetőségek tárházát.
Dániel régi vágya egy óceánjáró hajó komplett belsőépítészeti terve
T.P. : Hacsak annyit is, hogy kíváncsi lett ránk a média, már megérte
Nem esett igazán jól, hogy a vasútállomás átadása idején a tervezőkről egy szó sem esett.
- Ny: Nem lehet mindenki próféta a saját hazájában
K.D.: Nem bizony.
Ny: Mégsem merült fel bennetek, hogy máshol próbáljatok szerencsét?
T.P.: Nem. Ez a munka nem ismer határokat, nem köti helyhez az embert. Volt már megrendelésünk Debrecentől Szombathelyig sok helyről, nem szabad nem is szeretnénk - bezárkózni. A jelenlegi munkánk a régióhoz köt minket, egy négycsillagos büki hotel komplett belsőépítészeti terveit készítjük
Ny: Vannak álmok? Olyan munka, ami nagy kihívás, nagy szerelem lenne?
K.D.: Régi vágyam, hogy egyszer egy óceánjáró hajó komplett belsőépítészeti terveit készíthessem el
T.P.: Nekem nagy szívfájdalmam, hogy a tényleges szakmámban, a bútoripari formatervezésben nem dolgozhatom, lévén, hogy ez a tervezés főként a hazai gyakorlatilag kihalóban van. Az lenne a jó, ha kisebb családi vállalkozások saját tervezésű termékekkel megjelenhetnének a nemzetközi piacokon ebben a terméktervező munkában vennék részt legszívesebben.