„A lényeget ott kell meglátni, ahol mások talán nem is keresnék” – interjú Horváth Szilárd műsorvezetővel

Újságkihordóként kezdte

– Mellékkeresetként cipőgyári munkásként dolgoztál?
– Akkoriban számtalan dologba belevágtam: voltam kőműves mellett segédmunkás, és műtősfiú is a Markusovszky kórházban. Keszthelyen 1979 őszétől, amikor az érettségi után kihagytam egy évet, újságkihordóként kerestem a kenyerem, ezzel kezdtem a szakmát. A sarukészítést a nyolcvanas évek elején, a főiskola mellett nyaranta űztük, barátokkal: a cipőgyár egyik részlegében kivágták a szíjakat, mi meg házilagosan összeraktuk. Sokat segített nekünk Pittmann Laci bácsi, aki sajnos már nincs közöttünk. Az ő présgépével vágtuk ki az alapokat. Nyaranta aztán leköltöztünk a Balatonra, ahol eladtuk a sarukat, aztán nagyokat buliztunk.

– Mintha egy sikeres nagyvállalkozó karriertörténetéből olvasnánk fel egy fejezetet. Ezek után nem gondoltál rá, hogy nagyban is cipőgyáros, vagy kereskedő légy?
– Nyilvánvalóan nem értettünk hozzá, egy jó buli volt. Ám van két barátom, akik komolyan csinálták, továbbképezték magukat, s cipőkészítők lettek.
De a saruink azért jók voltak. Képzeld el, néhány éve még találkoztam olyannal, aki a mi sarunkban jár! Elmesélte, hogy vagy húsz évvel ezelőtt a Balatonnál egy butikban vette. Azóta persze újratalpaltatta, és néha még felveszi.

A hosszú hajú, fülbevalós tanár úr

– Cipőgyáros tehát nem lettél, maradt a média…
– Első cikkem a főiskola lapjában, a Kilátóban jelent meg. Azt hiszem, mindig volt bennem közlési vágy. Talán nem véletlen, hogy 18-19 éves koromban a többiek tanár úrnak szólítottak. Folyton meg akartam győzni az embereket, el akartam mondani nekik, érdemes valamit másként is csinálni, mint ahogy megszoktuk. Úgy gondoltam, ezt a vágyamat a sajtóban kiélhetem.
86-ban, miután végeztem a főiskolán, fél évet Vépen, az általános iskolában napköziztem. Fantasztikus volt. Az osztálynévsort most is fel tudnám mondani, nagyon szerettem a gyerekeket. Éveken át még álmomban is előjött Czirók Lacika, annyira meg akartam oldani a problémáját. Jófejű kisfiú volt, de nehéz körülmények között élt, nem tudom, mi lehet vele azóta. Akkoriban még hosszú hajam volt, és fülbevalót viseltem, amolyan alternatív külsejű fiatalember voltam. Ennek ellenére Gizi néni, az igazgatónő és a tantestület befogadott, nagyon jó kollektívát találtam ott.

Aztán elmentem katonának, és jött a Vas Népe. ’87-ben Kozma Gábort kerestem meg, hogy újságíró szeretnék lenni, mit tegyek: ő azt tanácsolta, írjak cikkeket, aztán vagy leközlik, vagy nem. Az első írásom a Kőszegszerdahely és Velem között található vízimalomról, és az idős molnárról készült. Hosszú és terjengős cikk volt, versidézetekkel megtűzdelve, mintha az életművemet írtam volna. Nem volt jó anyag, de a címe feltehetően hatásosra sikerült: „Az öreg kalász és a henger”. Azt hiszem, ennek a címnek köszönhetem, hogy újságíró lettem, s 88-ban újságíró iskolába kerülhettem.

– Aztán a rendszerváltás szelével jött a Tér-kép, az első hazai független lap, amivel te is a sajtótörténelem részese lettél. Akkor szakítottál a Vas Népével is…
– A Tér-kép annyira csábító volt, hogy nem lehetett kihagyni. Az érlelődő ötletet együtt a születésnapomon, 1988 október 1-én mondtuk ki Skoda Irénnel és Fodor Sanyival, s két hónap múlva megjelent az első szám. Lázadtunk, elégedetlenek voltunk, s megírtuk az előző rendszer disznóságait. 1991-ig működött, augusztusban jelent meg az utolsó szám. Nyereséges volt, de akkoriban már elvesztette a lendületét, s nem akartuk tovább csinálni. Jó csapat volt: Halmágyi Miklós ma a Vas Népe főszerkesztője, Benkő Sanyi díjakat nyerő sajtófotós, Magyarország talán legtehetségesebb újságírója, Fodor Sándor sajnos nem a sajtóban dolgozik, belevetette magát a körmendi kosarasok ügyeinek intézésébe, Koczka Tibi pedig a soproni Regionális Tv főszerkesztője lett. Bertalan Lajos, Pethő Lajos elment már közülünk.

– Téged pedig éveken át a Savaria Fórum főszerkesztőjeként és regionális tévésként tartottak számon.
– A SAFO-nak Jávor Ágnes volt az alapító főszerkesztője. Egy évig csinálta, tőle vettem át. Közel hat évig szerkesztettem a lapot, ’98 december végéig. Akkoriban már ingáztam Szombathely és Budapest között, nem volt rá elég időm. Az MTV-nek 1990-ben dolgoztam először, a Napnyugtába készítettem riportokat, aztán 92-ben Pehi Laci hívott a körzeti televízió alapítói közé. 94-ben már jelentkeztünk a választási műsorban, s következett a Tízórai, majd az Ablak, s a Hét, miközben küldözgettünk kisebb-nagyobb anyagokat a Híradónak, s más műsoroknak is. ’99-ben végleg Budapestre kerültem, a Híradó főszerkesztője lettem.

A kereskedelmi tévében a műsorok azért készülnek, hogy pénzt termeljenek

– A szintén egykori regionális tévés Kálmán Olgával majdnem egy időben, mindketten az MTV csábítására költöztetek Budapestre. Ő a közszolgálati tévében történő hercehurcák miatt először egy kereskedelmi rádiónál, majd az ATV-nél kötött ki. Te, jöhetett bármilyen színezetű vezetés, hű maradtál a királyi csatornához.
– Még Szombathelyen kaptam az első ajánlatokat, amikor 1997-ben megalakultak a kereskedelmi televíziók. Akkor sem akartam elmenni, s aztán 2002-ben sem. Sok dolog van, ami miatt nem tudnék ettől a csatornától megválni. Nem is nagyon tudnám elképzelni magam kereskedelmi televízióban.

– A műsorvezetői stílust érzed magadtól idegennek?
– Úgy gondolom, azokat az értékeket, amelyek nekem fontosak, a közszolgálati televízióban tudom átadni. A stílus nem mérvadó, hiszen én is azt szeretem, ha műsorvezetőként, riporterként valaki gyors, oldott és közvetlen. Viszont az értékrendem ott kevésbé érvényesülhetne. A kereskedelmi tévékben alapvetően a pénzről szól minden, a műsorok azért készülnek, hogy pénzt termeljenek, vagy kiszolgálják a tulajdonos érdekeit. A közszolgálatiban esély van arra, hogy olyan véleményeket, értékeket és momentumokat is megjelenítsünk, amelyekhez nem lehet hirdetéseket csatolni, s itt tulajdonképpen minden magyar polgár tulajdonos.

– Soha nem érezted úgy, hogy belefáradtál, abba kéne hagyni, és valami gyökeresen másba kéne belevágni?
– Nem. Ha valamikor, hát most nagyon sok dolga van a közszolgálati csatornának. Valamikor azt gondoltam, ha majd piacgazdaság lesz, nem lesz szükség érdekvédő műsorokra, mert az erős civil szféra majd megvédi az embereket, akik így könnyebben tájékozódnak a mindennapokban. Hát pont az ellenkezőjét tapasztalhatjuk, az emberek hihetetlen mértékben tájékozatlanok, hiába van ötven televízió és több száz rádiócsatorna…

Magas a mérce

– A most újra induló Ablak épp ezt a hiátust igyekszik betölteni?
– Remélem, hogy sikerül péntek délutánonként valódi szolgáltató magazinnal jelentkeznünk az m1-en. Az első adás február 2-án lesz látható. Délután háromkor az Évgyűrűk nyugdíjas magazin nyitja a sort, 25 percben. Főbb témái az érdekvédelem, a szolgáltatás, az egészségügy és természetesen a nyugdíjtörvény módosításával összefüggő napi kérdések lesznek. A műsor szerkesztője Novák Norbert. A Bánki Ilona szerkesztésében megjelenő Ablak közéleti szolgáltató magazin középpontjában az egyesek által kisembernek nevezett állampolgár áll majd.
Magas a mérce, sok neves tévés személyiség fordult meg az Ablakban. Az első rész tervezett tartalmából következtetni lehet a többi adás szellemiségére is: szó lesz a banki adósokról, arról, hogy Észak-Magyarországon miért sokkal több a rákbeteg, mint az ország más részein, beszélünk arról, hogy a politika miként akarja maga alá gyűrni a civil szférát, s az ország áldatlanul szemetes és elhanyagolt állapotának okai is szóba kerülnek.
A 130 perces műsorsávot az 50 perces Fórum zárja, amely köznapi beszédtémákat dolgoz fel. Vizitdíj és dobozdíj lesz az első, adóügyek a második fórumtéma. A nézők bármikor bekapcsolódhatnak az élő adásba. Az Ablak felelős szerkesztője Feledy Péter, a műsort Dombóvári Gáborral és Mohácsi Szilviával hárman vezetjük.

– Mostanában főként a délelőtti idősávban, a Napi Mozaikban láthattunk műsorvezetőként.
– Ez a műsor decemberben megszűnt, januártól délelőttönként a csatornán ismétlések vannak. A Napi Mozaik stábja most az Ablakot készíti.

– Ez a munka ki is tölti az idődet?
– Rengeteg háttérmunka van vele, hogy az 50 percet izgalmas és aktuális anyagokkal töltsük meg. Nézői leveleket és üzeneteket kell feldolgozni, továbbgondolni, ellenőrizni, minden nap minden újságot elolvasunk. Nekünk nem a szalagcímes cikkek a legfontosabbak, a lényeget ott kell meglátni, ahol mások talán nem is keresnék. Nem a mai, hanem a holnapi témákra vagyunk kíváncsiak. A 8-10 órás munkaidőn túl azonban még számtalan dologgal foglalatoskodom.

– Például?
– Működtetünk egy csángó oktatást támogató alapítványt, amelynek segítségével már 1400 csángó gyerek tanul magyarul. Öt évvel ezelőtt Moldvában a magyar nyelv tanítását még magánházaknál is tiltották, a rendőrséget vitte a magyartanárokra a tanfelügyelőség. Azóta már 16 faluban van magyartanítás, s két „gyerekek háza” is felépült, most készül a harmadik. Azon dolgozunk, hogy még több pénzt sikerüljön összekalapoznunk, mert van további 20 falu, ahol még nem tanulhatnak anyanyelvükön a csángó gyerekek. Csendesen megjegyzem, ha esetleg a szombathelyi – vagy bármely - önkormányzat támogatni szeretné a programot, erre is lehetőség van, hiszen önkormányzatoknak külön adakozási lehetőséget dolgoztunk ki. A www.csango.eu honlapon minden tudnivaló rendelkezésre áll.

– Így kívülről milyennek látod Szombathelyt? Milyen gyakran jártok erre?
– Utoljára akkor volt érzékelhető az ottlétem, amikor a forró 2002-es nyárban felkészületlen és fejfedő nélkül induló futóként elájultam az Elvira Maratonon… Szombathelyi ismerőseim azóta azzal húznak, hogy tartozom még nekik egy maratonnal. Persze, figyelem a szombathelyi dolgokat, mindkét helyi internetes lap állandó olvasója vagyok. Tudom, mi történik, mindig is érdekelni fog.

– Bizonyára értesültél róla, hogy a Savaria Fórum eladását ismét napirendre tűzték.
– Amikor abbahagytam a munkát a SaFó-nál, úgy véltem, a lapnak van fejlődési lehetősége. 1992-ben a SaFó kéthetente két oldalon jelent meg. Pár év alatt a kollégáimmal 16-32 oldalas heti színes magazint csináltunk belőle úgy, hogy a reklámbevétel ’92-ben még a kiadási költség nulla százaléka volt, ’98-ban pedig már elérte az ötven százalékot. Akkor azt gondoltam, hogy sok más kiadói munka vállalásával lehetséges olyan önkormányzati céget működtetni, amely a nyereségét visszaforgatva önkormányzati támogatás nélkül adja ki a SaFó-t. Ezt a problémát a következő években sem sikerült megoldani. De nem akarok távolról okoskodni, hiszen már nem látom át a helyzetet. Amúgy a papír alapú lapok egyre kevésbé jelentősek: már középtávon is fontosabb lesz az internet.

– Éveken keresztül a BDF-en kommunikáció szakos hallgatókat is tanítottál? Miért szálltál ki?
– Nem volt rá időm, pedig jó élmény volt a „gyerekekkel” együtt lenni. Talán valamit át is tudtam adni a televíziózásból. Szakmai órákat tartottam, s ehhez először magamnak kellett összefoglalnom azt a tudást, amit másfél évtized alatt megszereztem. Hihetetlenül sokat tud az ember tanulni tanítás közben…. Még vannak szakdolgozatíróim, akik remek témákat dolgoznak fel. Például a Heti hetes szerepét vizsgálják a választási kampányban, vagy két másik hallgatóm az egyházi és önkormányzati iskolák tanulóinak televíziózási szokásait hasonlítja össze. A végeredmény elég tanulságos: az egyházi iskolákba járó gyerekek sokkal kevesebbet néznek tévét, és sokkal többet foglalkoznak a családjukkal…