A szerdai blues nap után kíváncsian érkeztünk a fesztiválsátorba, hiszen a szervezők előrejelzése szerint a programsorozat legütősebb estéje előtt álltunk. Sajnos, az első zenekart, a Csapó Krisztián vezette The MorgenGroove-ot lekéstük, mivel a politikusok ilyenkor sem tudnak lazítani, a szerkesztőségi számítógép pedig este fél hétig ontotta magából a tudósítás karaktereit.
Egy zenészkolléga annyit elmondott, hogy mire a csapat igazán belelendült, vége is volt a műsoridőnek, a Csapó Krisztián harsonájára épített kompozíciók viszont ennél többet érdemeltek volna. Talán a zsúfolt program és a korai kezdés miatt alig fél házzal üzemelt a sátor, ez a probléma azonban est kilencre megoldódott.
Swing alapok, klasszikus hagyományok
A lengyel jazz egyébként is világhírű, a fellépő Janus Muniak (szaxofon) pedig az idősebb generáció képviselője, pályáját még a 60-as években kezdte. Pavel Kaczmarczyk zongorista a legfiatalabb generációhoz tartozik, az európai jazz legnagyobb reménységei között tartják számon.
A kettősség nem okozott törést a műsorban. Swing alapokra épített, finom, visszafogott, igényes produkciót láthattunk, külön öröm volt, hogy basszusgitár helyett bőgőt használtak, és hozták a jazz klasszikus hagyományát, az egyéni improvizációt, amelyet a többiek alázatosan szolgáltak ki.
Valóban azt kaptuk, amit vártunk, sajnos, ez a produkció egy kisebb klubban nagyobbat ütött volna, itt valahogy elveszett a térben, pedig igazi csemege volt.
Jazz, mint térzene
Az átszerelés alatt látszott, hogy az izlandi Mezzoforte sokak fantáziáját
megmozgatta, teljesen megtelt a sátor, a bejáraton át is nehezen lehetett közlekedni.
A sátor mellett beszélgetve feltűnt, a hűvösebb idő ellenére rengetegen vannak a
téren, úgy látszik, a sátor programjai a térzene funkcióját is betöltik.
Aztán színpadra lépett az izlandi Mezzoforte. Kicsit elgondolkodtunk azon, hogy a zöld sziget zenei hagyományairól nem sokat tudunk, a műsorfüzetből kiderült, hogy az 1977-es alakulás után négy évvel később már Londonba tették át a székhelyüket, és azóta is ott dolgoznak. Külön érdekesség, hogy első lemezük dala, a világhírű Garden Party instrumentális jazz szám létére több ország könnyűzenei slágerlistáját vezette, mi magyarok a tévé egykori képújságjának kísérőzenéjeként emlékezhetünk rá.
Tömény hangorkán
A színpadképet látva egy pillanatra megrettentünk a két billentyűs miatt,
de aggodalmunk gyorsan elmúlt. Igazi funkkal kezdtek, aztán kisebb sajnálatunkra
a jazz-rock viharos hullámai közé eveztek. (Már, hogy éljünk egy kisebb
képzavarral is.)
Rendkívül tömény, virtuóz hangszerkezelésről árulkodó hangorkánt kaptunk a nyakunkba, nyoma sem volt színpadi elemeknek, koreográfiának, egyszerűen nem volt rá szükség. És, valószínűleg idő és energia sem, valaki meg is jegyezte mellettünk, hogy ez a dinamika rendkívül fárasztó lehet két órán keresztül.
Mit ahogyan befogadása is az volt, mi is többször tettünk rövidebb kitérőket a sátor mellé. Valószínűleg erre a zenekar is rájött, mert az utolsó negyedóra a könnyedebb dallamoké volt, a sátor végében néhány pár táncra is perdült.
Két ráadás, aztán elköszönt a középerős izlandi gárda, mi meg máris a műsorfüzetet kezdtük böngészni, hiszen megpróbáltatásaink nem értek véget. Ma este itt lesz még a Gyárfás Quintet, a Babos Projekt Special és Franciaországból a Service Maximum.
Addig is, pihenésként írunk néhány politikai jellegű tudósítást.
Vonatkozó cikkeink:
Blues, gospel, funk kavargás a fesztiválsátorban - "Dobjátok
félre a székeiteket, és álljatok fel!"
Big Daddy Wilson és a Mezzoforte - Lamantin Jazz Fesztivál nyolcadszor
