Kettő az egyben, két megnyitóval és sok protokollal - valahogy így összegezhetnénk ezt a péntek délutánt. Ma a
30 év nagy idő?!
elnevezésű helyi tárlattal, megA magyar gobelin száz éve - Ferenczi Noémitől napjainkig
című monstre kiállítással ünnepelte fennállásának harmincadik évfordulóját a Szombathelyi Képtár.
Nem csak hivatalból jöttünk el, hanem mert sok jó emlékünk fűződik ide, bizonyára nosztalgiázni is akartunk. 30 évvel ezelőtt még nem voltunk szombathelyiek, így nem dobtunk bele a zsebpénzünket, és nem vásároltunk téglajegyet, de számtalan kiállítás-megnyitónak, performance-nak és koncertnek, nem csak hivatalból, részesei lehettünk. Szóval nekünk is múltunk a Képtár. És nem voltunk ezzel egyedül, hiszen sokan tartottak velünk, nézték végig az új tárlatokat, böngészték, keresték magukat és fiatalságukat a tablóképeken.
Az első kiállítás: „30 év nagy idő?!”
A múltidézés a képtár lépcsőjének falára akasztott tablóképek sorozatából áll. Ezek hivatottak a Képtár alapítását, múltját és jelenét megidézni.
A pincéből indul a kezdet, eldugva, úgy, hogy először nem is tudjuk, honnan hová és merrefelé kell haladnunk. Látunk persze a régmúltból fotókat, amin Aczél elvtárs átvágja a szalagot, plusz két vitrint is a mélyben, egy-két meghívóval és plakáttal. És ennyi.
Ahogy jövünk a csigalépcsőn felfelé, úgy haladunk az időben előre, bár változnak a korok, a fotók maradnak egyen-szürkék, egyik tabló olyan mint a másik. Alattuk felsorolásszerűen olvashatjuk, az adott időszakban az ácsorgók épp milyen megnyitónak lehettek részesei, milyen attrakciónak adtak ezek a falak helyet. Ráadásul a tablók felsőbb soraiban a képek már olyan magasan vannak, hogy megtekintésük átlagos testmagasság mellett lehetetlen.
Miközben lent az alagsorban, pincében eldugva ott a múlt, fent az első emeleti folyosói falak és a tér üresen tátong. Mindenesetre furcsa, így összességében: ennyi mondanivalója, emléke van erről a 30 évről, önmagáról a szombathelyi képtárnak? Ennyi fér be e jubileum ürügyén 2000 négyzetméterbe?
Hogy jön a kortárs művészethez a Gyűrűk ura?
Azt meg végképp nem értettük, hogy az egész ünnepséget, a jubileumi tárlatavatót miért is épp a Gyűrűk ura című film egy betétdalával, helyesebben annak egy kórusmű-átiratával kellett megnyitni? Persze szépen énekeltek a gimisek, de ez a nyitány, kövezzenek meg érte, kevéssé sem passzolt sem a térhez, sem Gonda György álmához, sem a modern művészetek szentélyének szellemiségéhez. A következő, bodzavirágos dal viszont szépen szólt, a felemás érzés tehát itt is megmaradt.
Pedig van mire büszkének lenni
Ez a megnyitó beszédek szövegeiből ki is derült. Hiszen tényleg példátlan összefogás eredményeként lett Szombathelyen, annak idején a végeken, a nyolcvanas évek derekán (akkoriban színház helyett) egy modern művészeti múzeum. Ráadásul első az országban.
A képtár ötletét egyébként Gonda György akkori tanácselnök vetette fel az 1970-es évek közepén, aki imádta a művészeteket, maga is komoly gyűjtő volt, példátlan minőségi ízléssel. A képtárépítő egyesület, amelyet ő alapított, több mint háromezer tagot számlált. A Mátis Lajos Ybl-díjas építész által tervezett épületet pedig éppen harminc éve, 1985. február 20-án adták át.
A mérleg pedig: harminc év alatt több mint ötszáz kiállítást rendeztek itt, 150 külföldi tárlatot, ezek közül a legemlékezetesebbek a Robert Capa, Rejtett szépségek a Szépművészeti Múzeumból, Dorfmeister, Picasso, Rodin és Munkácsy kiállítások voltak. Több mint húszezer műtárgykölcsönzéssel is büszkélkedhetnek. És ez sem véletlen, hiszen Magyarország legnagyobb kortárs textilgyűjteménye az övék, amely ebben a kategóriában még az Iparművészeti Múzeum kollekcióját is felülmúlja.
Ami viszont már bennünket is lenyűgözött: a másik tárlat, a gobelinek
Az első emeleten, 1100 négyzetméteren nyílt a második tárlat, egy országos szinten is egyedülálló gobelin kiállítás, amely ha nem is 100 év, de az elmúlt 30 év gobelin művészetéből egy roppant izgalmas metszetet ad. 68 alkotó egy-egy munkáját vonultatja fel, legtöbbjük még sohasem állított ki Szombathelyen. A tárlat anyagának felét hazai múzeumoktól kapták kölcsön, de 46 százalék az intézmény saját gyűjteményéből származik.
Ferenczy Noémi csodálatos kárpitja a régmúlt, 1916-ból, aztán egy-két alkotás képviseli a hatvanas-hetvenes éveket, az igazi gyöngyszemek viszont későbbről valók. Nem egy Péreli Zsuzsanna varázslatot is láthatunk, de Polgár Rózsa, Balogh Edit, Nyerges Éva, Pázmány Judit, Simonffy Márta munkái is rabul ejtenek. Izgalmas elvegyülni a kárpitok között, megannyi álom, megannyi hosszú és fáradságos, nagy szakértelmet igénylő mestermunka.
Csodáljuk őket.
Közben kiállítás megnyitók sorozatát kaptuk a fülünkbe
Nem vagyunk benne biztosak, hogy jó ötlet volt ezt a két kiállítást így egymás után, ennyi protokoll- és szakmai beszéddel vegyítve megnyitni. Nehezen volt befogadható, és akkor finomak vagyunk.
Mert akik nosztalgiázni szerettek volna, és a jubileumra jöttek, azok szívesen végighallgatták a lenti beszédeket, de nem biztos, hogy már a fenti tömény szakmai, művészettörténeti áttekintésre, ilyen részletességgel kíváncsiak voltak, és fordítva.
Így aztán nem véletlen, hogy fent még javában tartottak a megnyitó beszédek, lent már az utolsó harapnivaló morzsa is elfogyott
Csak a gobelinművészeket sajnáltam, akik, míg a megnyitó tartott, szép libasorban, több mint fél órán át álltak a hallgatóság előtt. Aztán mire vége lett a megnyitóknak, és ők is lemehettek az állófogadásra, már egy fia pogácsa nem maradt. Mert közben, míg fent a beszédek tartottak, a kevésbé türelmesek lent mindent letaroltak…
De hol van a Derkovits hagyaték?
Így állófogadás helyett még körbefutottuk az állandó kiállítást is, jó időnként egy-egy Dési Hubert élőben látni:) 30 évvel ezelőtt a képtár többek között azért jött létre, hogy legyen méltó helye a szombathelyi festőművész, Derkovits Gyula hagyatékának. Ehhez képest ezen a délutánon egyetlen Derkovits festménybe se botlottunk bele, az állandó anyagban sem.
