Jubileumi zárásra, a 25. Bartók Fesztivál fináléjára gyülekezünk. Helyezkedünk, középtájban az MSH monstre nézőterén a jobb helyek foglaltak (a protokoll vendégeknek), feljebb sincs szabad szék. A tökéletes hangzást keresve marad az emeleti magasság, innen viszont csak elmosódott körvonalakban látjuk az alakokat, távcsőről pedig itt nem szokás gondoskodni.
Egy bennfentes, aki mellé véletlenül csöppenünk, megnyugtat: a lehető legjobb helyre tévedtünk, ő a próbák alatt már kitapasztalta. Jóleső érzéssel nézünk körbe: csupán a szélső szektorok (érthető okokból) üresek, a megnyitó szégyenteljes érdektelenségéhez képest végre elegen vagyunk.
(Felemások az elmúlt hetek ilyen irányú tapasztalatai: a népzenei koncerten, a Tékán például szintén döbbenetes kevesen voltak, az MMIK-ban jó ha negyed-ötöd háznyian jöttek össze. Viszont a világhírű Heinz Holliger nevére megtelt a szombathelyi képtár terme, és Perényi Miklós sem játszott üres falak között Sárváron. Egy zenerajongó ismerős megadta a maga válaszát: hiába szeretett volna többször is eljönni, a 2500 forintos jegyárak mellett erősen szelektálni kényszerült. Felmerül a kérdés: Ha már minden este fut valami igényes program, a szervezők miért nem gondolkodnak bérletben is? De térjünk vissza Kékszakállhoz…)
„Hol a színpad: kint-e vagy bent?”
Az arénában gyülekeznek a muzsikos, a szimfonikusok széltében-hosszában benépesítik a teret. Az énekesek félkörben, dobogókon ülnek. Elsötétül a tér: Hol-volt hol nem volt… a prológussal indul a játék. Gyönyörűen szól a prózai felvezetés, a Kékszakállú hangja éteri.
Bartók misztériumjátéka profán köntösben, feketeruhás fiatalokkal, egymást váltó karmesterekkel, hétköznapi és mai drámaként fut. Az asszonygyilkos kékszakáll középkori eredetű történetét nyomokban sem látjuk. A darab szüzséje egyszerű és unalmas: a Kékszakállú herceg új asszonyt hoz a házhoz, Juditot, akinek megmutatja sötét és rideg palotáját, amelyben ott a hét lezárt ajtó. Minden Judité lehet – mondja – csupán arra kéri, ne kutassa múltját. Az asszony kíváncsi és erőszakos, a titkos szobák pedig sorra kinyílnak. Végül mindketten kifosztva állnak, amijük marad: az üresség és a végleges magány. Átgyalogoltak egymáson.
Nincs történelmi háttér, minden a szimbólumok síkján halad, nyitva hagyott kérdő mondatokkal: kapcsolatról, szerelemről, barátságról, szeretetbeli viszonyulásokról, távolságról és közelségről, egymás és önmagunk megismerhetetlenségéről. A dobogók és a színpadi játék ezeket a kettősségeket remekül érzékeltetik.
Díszlet sincs, hacsak a színpadra állított kanapét és dohányzóasztalt nem tekintjük annak. Kékszakáll várának szimbólumai egyetemesek, nem is kell túlmagyarázni őket: mint a színpad szélén árválkodó versenyzongora fekete-fehér billentyűi, két egymásba olvadó ellentét, születés és halál, férfi és nő, Judit és a Kékszakállú, a dúr és a moll játéka. A láthatatlan ajtók, amelyek átjárást biztosítanak két világállapot, ismert és ismeretlen, fény és sötétség, gazdagság és szegénység között. Nemcsak utat mutatnak, hanem arra is késztetnek, hogy át- és túllépjük rajtuk.
„Hol, volt, hol nem: kint-e vagy bent?”
Két síkon játszódik: a látható valóság a színpadon, a gondolati–eszmei háttér lent a dobogókon. Amit kapunk félig koncertszerű, félig teátrális élmény. A zenekar, mint egy hatalmas tölcsér, a belső rezdülések kivetülése, a mindennapi szerelmi passiójáték megtestesítője.
Legalább négyféle Judit-értelmezést kapunk, kettő (a feketék) halványabb, de nehéz ezt megítélni, például borzasztó munkának tűnik beénekelni az MSH terét, túlharsogni a színpadi árok híján előttük muzsikáló szimfonikusokat. Többféle a Kékszakállú interpretáció is: hozzánk szőke-szakáll (és vörös párja) áll a legközelebb, de például a kopasz énekes színpadi játéka merész. Énekhangja is korrekt, legkevésbé azonban az ő hangja nyűgöz le. Ami egységessé teszi ezt a sokféleséget: a fények hangsúlyos, kigondolt játéka. Ügyes húzásokkal, például a giccses ötödik ajtó-béli diszkós megvilágítással.
Élveztük az esetlegességeket is
Az előadás mögött, ez látszik, sok munka van, de a darab próbafolyamatai nem szokványos módon alakultak: amit láttunk az mindössze két hét szemináriumi munkájának gyümölcse, énekesek, rendező- és karmester-jelöltek közösen faragták, csiszolgatták. Felosztották egymás között az anyagot, az előadás közben is karmesterek, énekesek, és rendezői koncepciók váltogatták egymást. Ahhoz kevés volt a két hét, hogy önmagában is megálló, színházképes operafeldolgozást kapjunk, ahhoz viszont elég volt, hogy élvezhető, érdekes előadás szülessen.
Nem fejtették meg a titkot, az egységes koncepció kidolgozása is várat magára, ez bizonyára több hónapos munka lenne. Vázlatokat láttunk, impulzusokat, amik további boncolgatásra várnak. Egy székesegyház megannyi, tervpályázatra kiírt vázlatát, egymásra vetítve. Ha helyén kezeljük mindezt: hatalmas élmény volt, hiányérzet nélkül távoztunk.
A taps kijárt a mestereknek, akik összerázták, segítették a szemináriumi mestertanoncok munkáját: például az Operaház művészeti igazgatójának, Kovalik Balázsnak, az énekeseket felkészítő Vajda Gergelynek, vagy a karmesterek felkészítőjének, a világ egyik legkeresettebb operaszerzőjének, és a karmesterek között is a dobogós helyen álló Eötvös Péternek. És amúgy is mindenkinek, részletezés nélkül. Jó kis este volt.
Aki lemaradt a szombathelyi premierről, ám kíváncsi Bartók Kékszakállújára, Silló Sándor 2005-ös operafilm-feldolgozását letöltheti itt...
