Mi van itt? Levegőt! A színház kamaratermében egymáshoz tapadva, parfüm-felhőbe burkolózva, családias hőségben, több százan hallgatunk. Épp ma két éve – jelenti be egy ponton Jordán Tamás - hogy papírforma szerint a Weöres Sándor Színház létrejött. Ki mással is ünnepelhetnék ezt meg, mint a kortárs dráma és regényirodalom kultikus alakjával, ahogy Vas István fogalmazott, a népi írók Trójai falovával: Spiró Györggyel… Az est kérdezője Lévai Balázs, házigazdája Jordán Tamás. Ráérősek és kedélyesek, ügyesen terelik, oldják a vendéget. Ez az este Spiróé, ő az origo, szeretjük, a többiek csak alákérdeznek. Az interaktivitás azonban kudarcot vall, a közönség mindvégig kívülálló marad, frontális osztálymunka zajlik. Lévai kérdez, jókat és könnyedén. Nem akar ő vitatkozni senkivel, csak Spirót mesélteti.
A műről elöljáróban, mert sok szó később sem esik róla
Olvasónaplóval nem készülünk, de a közönség java teljesítette a Jordán Tamás által kiadott házi feladatot, a spontán közvélemény kutatás szerint majd nyolcvan százalék átrágta magát Spiró regénynek öltöztetett szatíráján. Le a kalappal előttük, és a szerző előtt is: ugyanis a szarkasztikus humorral teli magyar sci-fi egy keserű anti-utópia, amelyben az író ugyan szórakoztat, de talán túl sok mindent vág a képünkbe. A kamatyadót, cigány-magyar polgárháborút, egy második Trianont, ahol Egyesült Nemzetek Szervezete Békés megyét elszakítva Magyarországtól létrehozza Romanisztánt, ahova az összes kelet-európai romát áttelepítik. És egy valóságshowt, ahol feleséget keresnek az új királynak, akiben feltételezhetően Jagelló-vér csörgedez. És a történelem sodrásában fel-felbukkanó Vulnera családot, merthogy ez családregény. Benne a prostituált Csetrát, a két betörőt, Koloncot és Birset, és Reát, aki tulajdonképpen a főszereplő, meg arról nevezetes, hogy nála csúnyább és ostobább teremtést még nem hordott hátán a föld. Mégis Rea lesz a Regina Hungarissima, a királyné.
Kritikusai szerint Spiró túlontúl beleszeretett a tollába, és jócskán túlírta ezt a történetet. Jordán Tamás is hasonló (az est folyamán egyedüliként, tanítható módon diplomatikus) megjegyezéssel él, amire Spiró láthatólag csöppet sem sértődötten így reagál: „abszolút lehetséges - mert ha az ember nem élvezi magát az írást, akkor minek csinálja…”
A prózaíró kövér
Jordán Tamás felvezetésképpen megjegyzi: „A művész addig művész, amíg van hite abban, hogy tud változtatni a társadalmon. Persze semmi esélye sincsen, de hinnie kell.”
Lévai első kérdése telitalálat: „Valahol olvastam, ha regényt írsz, mindig meghízol, ha drámát, akkor tartod a súlyod. Most éppen min dolgozol?” Megtudjuk Spirón épp három kiló fölösleg van. Szeretné leadni, úgyhogy írnia kéne egy drámát, de érdemleges nem jut az eszébe. Állítólag Esterházy Péter mondta egyszer, hogy a prózaíró kövér. Ezzel kapcsolatba még megjegyzi, hogy az elmúlt húsz évben, amióta regényt ír, megfigyelte: nekiáll írni, még nem is tudja mit, de a szervezete már érzi, és rögtön jönnek a kilók. Magyarázatként megtudjuk: a gépelés rettenetes fizikai munka, gépírónők energiafelhasználása a bányászokéval egyenlő.
Józanság dicsérete
A szülőkről: „Apám nagyon józan gondolkodású ember volt, mérnök, nem sokszor beszélgettünk komoly dolgokról, hülyeségekről általában, ahogy kell. Azonban emlékszem 72-ben, az olajválság idején apám, aki roppant dühös volt az újságokban megjelenő cikkekre, azt mondta: mindig a középgazdaságok mennek tönkre. Ennyit mondott még: Magyarország középgazdaság. És megmagyarázta miért. Ez az a szemlélet, amit én egyre jobban becsülök. Igazi józanság, mert nem ideológiákban kell gondolkodni… Édesanyám rettenetes nőszemély volt szegény, nem láttam színpadon, mert miután megszülettem, már nem ment vissza a színpadra, otthon színészkedett. Vidéki szubrett volt, Mészáros Ágival is játszott együtt…”
Színház-imádatról szó sincs
Csapongunk tovább, ide-oda… Színház-imádatról Spiró esetében nem beszélhetünk, fanyarul megjegyzi, nem szeret színházba járni, kevés jó darabot látott életében, jó, ha ötöt. Jordán egy kicsit helyette is szabadkozik. Mégiscsak tíz évig volt Kaposváron dramaturg, aztán Szolnokon színidirektor. Na jó, enyhül meg Spiró, a színészeket ismeri, és lejárt a büfébe is. De esze ágába sem volt bekerülni a színházba, a véletlenek sorozata volt. „Hamar feltűnt nekem is, hogy én nem félek a színészektől. Azt láttam, hogy a szerzők megjelennek a színházba, az összes színésznőbe szerelmesek lesznek, az összes színészre felnéznek, lábuknál hevernek, el vannak ájulva, ha egy mondatukat elmondják a színészek, és ott ülnek végig a próbákon. Én nem ilyen voltam”
Véletlenül lett színikritikus is, a Színház folyóiratban kezdett dolgozni, többek között Koltai Tamás kérésére. De, mint megjegyzi: ép elméjű ember nem olvas színikritikát: „vagy meg akarja nézni, vagy ha nem, akkor minek olvassa el?” Kritikusként ismerte meg a vidéki Magyarországot. Hat évig csinálta, akkor hagyta abba, amikor észrevette, azt kéri számon az előadásokon, amit ő szeretne a színpadon látni.
A színház világába is a véletlen folytán került, a Nemzetiben két éves drámaíró ösztöndíjat kapott, amikor is „elhappolta” Major Tamás, és az ő segédrendezője lett: „Tanultam én annyit nála, mint egy rendezőszakos a főiskolán… Nem akartam rendező sem lenni, nem érdekelt a színház, aztán kiderült, hogy nem is olyan érdektelen.”
Egy kínos kis abszurd
Lévai beszúrja, ő is a véletlen folytán lett egy időre színikritikus. Annyira ideges lett egy felmagasztaló kritikától, amely a Radnóti Színházban futó, Jeles András rendezte borzalmas előadásról írtak, hogy felhívta a szerkesztőséget. Szó szót követett, végül kritikus lett a lapnál. Közben Jordán egy üzenetet küld a klubba, arra kíváncsi, mennyire hallják az előadást az ottaniak. Nem mellesleg Lévai egy kávét is kér. Az ajtóban, a pincér kíséretében, a kávéval együtt belép Jeles András...
Amikor a lengyel kommunista párttag náci le méltóztatta zsidózni
Spiró, szögezzük le, nem volt érettségi tétel, hiába volt tele ezzel a média, csupán egy vele készült interjú-részletet kellett a nebulóknak elemezni. A Csirkefejből sem lett botrány, be sem tiltották, mint később kiderül, az elvtársakat erre az előadásra külön elküldték, lássák, milyen a magyar valóság. Az első igazi botránya az Ikszek című regény kapcsán lett, ’86-ban. Öt évvel a regény első megjelenése után. „Akkor zsidóztak le először a magyar sajtóban - az Élet és Irodalomban egy MSZMP-vezér parancsára. '86 tavaszán azt írta egy lengyel kommunista párttag, hogy történelemhamisító lengyelgyűlölő cionista vagyok. Addig Magyarországon senki sem tudta, hogy a Spiró zsidó név." Vas István is ekkoriban mondta róla, nem is állt vele szóba többé, pedig ő fedezte fel mint költőt: hogy Spiró a „népiek trójai falova”, aki a népiek megbízásából megfontolt szándékból provokálta a zsidókat. Vas István ugyanis – fogalmazott: „Nem tudta elképzelni, hogy valakinek saját, külön-bejáratú véleménye lehet a dolgokról, és azt anélkül írja meg, hogy erre valaki utasította volna. Borzasztó. Mindenki a leírt sorok mögött keresgélt.”
Szóba kerülnek a 3/3-asok is: Spiró meséli, hogy ő kikérte a róla szóló jelentéseket, de csak négy rövid, „gyalázatosan kevés” irományt kapott kézbe. Pedig egy drámához gyűjtött volna anyagot… Jordán Tamás is megemlíti, ő is kacérkodott a gondolattal, hogy kikéri a róla szóló titkosszolgálati anyagokat, de: „félek, hogy bizalmas belső jó-barátaimról derül ki, hogy besúgók voltak, én őket már nem akarom elveszteni.” Spiró hozzáteszi, egy időben őt is rágalmazták, hogy ügynök volt, ezzel a jól bevált módszerrel akartak az illetékes elvtársak elbánni vele. Többen emiatt akkoriban el is fordultak tőle. Aztán a kilencvenes években, amikor sorra kikérték az anyagaikat, kezdtek a barátok visszaszivárogni, akkor vált előttük is világossá, hogy nem volt besúgó. Jordán Tamás erre humorosan megjegyzi: „Lehet, még borzalmasabb lenne megtudni, hogy engem egyáltalán nem figyeltek meg.”
Ez a hazám, féltem, féltésből írtam szatírát
Egyszerű okból írt szatírát, mert nem teszik neki a rendszer: „Meg kell mondanom, nekem már a rendszerváltáskor sem tetszett, nem mintha a Kádár-rendszer tetszett volna, úgy látszik nekem a rendszerek nem szoktak tetszeni. Ez a hazám, féltem, féltésből írtam szatírát.” Irodalmi párhuzamok, regényóriások említése következik, akik példaképül szolgáltak (otthoni kötelező olvasmányok): Jókai Mór naplója, Móricz Zsigmond, és példaként hozza személyes kedvencemet, Hamvas Béla Karneválját, és természetesen a műfajban kihagyhatatlan Swiftet, Karinthyt és Örkényt.
Az első kézirata a „Feleségversenynek” egy drámaötlet volt: „Halálosan unalmas volt”, jegyzi meg a szerző maga is: „Szerettem volna sok pénzt keresni éppen, és a Vígszínház nagyszínpadára szerettem volna írni egy szatírát. A színház egy nagyságrenddel jobban fizet mint a próza, akkor is ha stúdiószínházban mutatják be…” A dráma-kezdemény a kamatyadóról szólt, nem volt igazi főhőse, a családi szál is hiányzott belőle, egy politikai gazdaságtörténet a jövőre vetítve. A barátok leszólták, jogosan, ezért írta át, és lett belőle regény.
Öt-hat év kell ahhoz, hogy az író maga is meg tudja ítélni, milyen művet alkotott. Akkora tisztul ki a fej: „Lehet hogy ez sem jó” – teszi hozzá. Ahogy bevallja, előző szatírájával, a Jégmadárral sem elégedett, hosszan sorolja a mű hibáit.
Viszont nem érdekli, nem mozgatja az, hogy sikerdarabot írjon (holott a Feleségverseny már 16 ezer példánynál tart): „Honnan tudnám, milyen lelki állapotban lesznek az olvasók? Nem lehet kitalálni, ír egy hülyeséget az ember, aztán sikere lesz, ír egy sikeresnek tűnőt, megbukik vele. Én nem tudom a receptjét.”
Lévai nem véletlenül jegyzi meg: „Észrevettem ám, te sokkal lelkesebben beszélsz a kudarcaidról, mint a sikereidről…”
Minden regénye vagy a múltban vagy a jövőben játszódik
Miért nem játszódik regénye a jelenben? – kérdezi Lévai. Mert nem tud eleget a világról – vallja be, utoljára Móricz Zsigmond volt képes a társadalom egészére érvényes művekkel szolgálni.
Szóba hozza Lévai a Feleségverseny hőseinek szellemes neveit. Bezzeg az oroszok! –közli erre Spiró. Ők nem csak a szatírákban, regényekben is szívesen használják a beszélő neveket. Az általa fordított Cseresznyéskertben például Jepihodov neve azt jelenti, hogy „baszva jövő”. Spiró ennek kapcsán megjegyzi, a magyar irodalomnak egy rossz szokásával szakítani kéne: „Legyünk mi is szabadok, mi is merjünk hülyéskedni magunkkal, merjünk hülyeségeket írni, … mert kicsik vagyunk és nyomorultak, mert mindig kiszúrtak velünk, de a többiekkel is…”
Még feljegyezzük Jordán találó katarzis-elméletét: „Az én anyukám úgy definiálta a filmeket, az érzelmes filmeket: na ez egy két zsebkendős film volt”.
Kis magyar abszurd 2.
Jordán, magában is hezitálva, megkérdezi Spirótól: mit gondol arról, hogy a Nemzeti Színház éléről idejött színházat alapítani. Spiró: Jordán eddig mindig mindenhol a legendás egyetemi színpad auráját akarta újrateremteni. Nyelvbotlás vagy sem, mindenesetre Spiró gondolatmenetét megakasztja, hogy Szombathely helyett Zalaegerszeget említ. A közönség felhördül, Lévai rátesz egy lapáttal. Elmeséli: amikor előadás előtt Spiró dedikálta neki a regényt, akkor is Zalaegerszeg nevét kezdte beírni, de félúton áthúzta. Vagyis tudja, hogy hol van. Spiró kivágja magát: „Ez is messze van, meg az is” Meg különben is, jegyzi meg, az úton idefelé minden táblán Zalaegerszeg neve szerepelt.
Végezetül, dedikálás előtt Jordán Tamás még feladja a következő házi feladatot: legközelebb – november 27-én - Parti Nagy Lajos: Hősöm tere című könyvéből felelünk. Tessék, lehet olvasni!
