Don Tomao Nicomaco „színes szélesvásznú anconai álomkabátján” nehéz fogást találni. Ügyes. Nincs az a vitriolos tollú kritikus, aki el ne ismerné, itt Szombathelyen, közönségtoborzáshoz számítógépes tervezéssel sem lehetett volna tetszetősebbet, erre a csonka évadra lélekvidítóbbat találni. Az „Anconai szerelmesek” ráadásul nem egy elcsépelt, unos-untalan játszott színpadi darab. Stílusa, ázsiója van. Magával ragadott a retró-örvény: vinnyogtunk a nevetéstől, amikor a hálós szatyorban feltűnt a Globus konzerv, amikor Péter Kata matyómintás menyasszonyi mini-ruhában lépett elénk a mediterrán éjszakából, vagy amikor Szabó Tibor övén megcsillant a Bob Marley felirat. A rendező, Béres Attila profi, zenés színpadi őrületek mestere. Ördögi módon terelgetett színészt és színpadi kavalkádot.
A honi szerző-triumvirátus (Vajda-Valló-Fábri) - Goldoni modorában – ügyesen csavarta az olaszos ízű komédia szálait. Élvezhető a szüzsé, innen-onnan ismerős cselszövésekkel és fordulatokkal. Az alap a hetvenes évek, adott egy olasz kisváros tere, ahol egy szombathelyi lány, kissé bumfordi tájszólással és sutasággal, egy bambinóval a pocakjában a szerelmét kutatja.
Tüneményesek a figurák
Szellemességben, hatalmas ötletekben, nyelvi és vizuális poénokban nem szenved hiányt a produkció. A darab félideje táján attól lehetett félni, túl sok lesz az elsütött puskapor. Nem így történt, mindig lehetett csavarni egyet a potméteren, ha elfogytak a színpadi gegek, jöttek a zenei poénok, vagy előkaptak egy mozis ikont.
A színészek többnyire sikerrel bújtak a rájuk szabott karakterekbe. A virtuális Szabó Tibor Fan-clubot már a főpróba estéjén megalapította jelen lévő harmincon túli hölgykoszorú. A színpad bolygói péntek este is a korosodó kandúr-bika-macsó bonviván körül keringtek. A természetszerűleg mindent átható szerelem mellett az általa teremtett figurához viszonyítva léteznek a többiek. Az ő „álomkabátjából” születik minden, és belé kapaszkodik mindenki. Tibor lubickol szerepében, örömzene ez neki, és a közönségének is: az O Sole mio-nál érezhetően elpattannak a húrok a nézőtéren is… Szintén imádni való még Kálmánczhelyi Zolival az „öngyilkos” duettjük.
Németh Judit a másik viszonyítási pont. Ahogy Béres Attila találóan jegyezte meg: egymagában egy gospel-kórus. Dögös, eleven, elragadó. Az Orosz Robi - Csonka Szilvi alkotta dadogós páros egymásra hangolt játékával feledteti, hogy hangban kevésbé karizmatikusak, de a hátrányból előnyt is tudnak kovácsolni. Felmosófás duettjük Csonka Szilvi mimikájával - elsöprő. De ki ne hagyjuk a sorból Kelemen Zoltánt, a világ legrosszabb kávéját főző kismacsót. Személyes kedvencünk a bábszínházas ügységgel életre hívott élettársa, a fekete macska, aki a háttérben maga is sajátos szerelmi tényező. És ahogy a Csillagok háborúja mindenki által ismert jelrendszere visszaköszön, Kiss Marival – ilyen nincs!
A boglyas hajú parókás zenészek maguk is élő díszlet-elemek
Az Akacs Mihály utcai nagyteremnek köztudottan rossz az akusztikája, de most ez senkit sem zavart. A lehető legjobb helyre került a zenekar, fel a „teraszra”, és nem nyomta el az énekhangot, ráadásul a boglyas hajú zenészek maguk is élő díszlet-elemekké váltak. Külön öröm, hogy a darab történetében először a muzsikát élőben, újra hangszerelve szolgáltatták. A szirupos olasz nóták, bármennyire nem stílusom, rám is vérpezsdítően hatottak.
A korábbi Anconai-rendezésekben is hasonló volt a színpadkép elrendezése: balra a kávézóval, jobbra a Hotellel, középen Don Tomao Nicomaco rezidenciájával. A szombathelyi Ancona egyrészt színesebb és rózsaszínűbb, másrészt retrósabb és stilizáltabb. Egy díszlet van, mégsem unjuk: a fényekkel hangulata állandóan változik. A retro a jelmezekben is új elem, a jelmeztervező remekül játszik a hatvanas hetvenes évek honi divatjával: Orosz Robi külseje, vagy Szabó Tibor necc-atlétája, vagy a csajok ruhái, mintha korabeli Nők Lapjából ollózták volna ki - telitalálatok.
„Az evőeszköz velünk van!”
Azért talán most is igaz a tétel: egy darabra a tizedik előadás körül érdemes jegyet váltani, akkorra forrja ki magát. A premier estéjén úgy érzékeltük, percek teltek el, míg belerázódtunk. A kezdésnél többen még tanácstalanul néztek körbe: mi végre ez a nyíltszíni készülődés? Csendben mosolyogtunk, ahogy Kiss Mari fürdőköpenyben, félkész frizurával, morcosan rendreutasította a kellékest. Amúgy kicsit hosszúnak és öncélúnak éreztük ezt az első betétet, a közjáték után, az első nyíltszíni tapssal kaptuk el a ritmust. A keretjáték végét sem igazán értettük, szinte lehangolt. Igazi finálé akkor kerekedett, amikor a taps után egyszer csak megszólalt a Boldog Születésnapot, és begördült a torta: Kiss Marinak. A közönség felállva tapsolt. Tökéletes zárás.
Kifelé azon gondolkodtunk, vajon ez a torta-jelenet nem lehetne-e tervezetten a darab része? Elképzeltük: minden este tíz órakor megszólal a zene, és begördül a zsúrkocsi. Kiss Mari szegény, egy évad alatt számszakilag harminc évet öregedne… Jut eszembe darabbéli bonmot-ja: „Az evőeszköz velünk van!” Soraimat ezzel zárom. Németh Judittal úgy tudták enni a spagettit, hogy rákívántunk: nagylábosból, csupaszon és lelkifurdalás-mentesen.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
