Tíz évesen kezdett el fotózni
„Ezek vagyunk mi!” – Úgy gondolom, Jordán Tamás színházigazgató beszédének ez a mondata tükrözi leghívebben a kiállítás képeinek hangulatát. Az igazgató azt is kiemelte: Zsolt olyan pillanatokat örökített meg fotóin, melyekből sejthető, hogy mi történt a lencsevégre kapott momentum előtt, illetve azt is el tudjuk képzelni, hogy mi történik utána.
Fotóriporterünk tíz éves volt, amikor nagymamájától kapott egy egyszerű, filmes fényképezőgépet. Amikor elkezdett ezzel kattintgatni, egy idő után a családi nyaralásokon már jóval több kép készült a tájakról, várakról, erdőkről, és csak egy-kettőn szerepelt maga a család.
Később már digitális géppel ontotta a fotókat sorozatszám, majd 2005-ben vette meg tükörreflexes masináját, és megpályázott egy állást a Nyugatnál. Ettől kezdve tagja csapatunknak, de fotós munkája a mai napig egyben hobbija is maradt.
Indikátor a színházban
Zsolt elmesélte, több iskolában is tanulta a szakma fogásait: 2005 elején Wimmer Imre fotóriporter alaptanfolyamán vett részt Budapesten, amit az ASA fotósuli követett, majd a Tripont Light Academy, ami inkább műtermi világítással foglalkozó képzést adott.
Kollégánk már a Weöres Sándor Színház megalakulása óta fotózza a szombathelyi társulat előadásait, és hogy mennyire illeszkedett be a közösségbe, azt Jordán Tamás gondolatai világosan fejezik ki. A színházigazgató szerint Zsolt olyan, mint egy indikátor: a fotóspróbák után kikérik a véleményét a darabról.
Zsoltot kezdetben az épületek fényképezése érdekelte, viszont amióta belecsöppent a Nyugat és a színház világába, áttért arra, hogy inkább az emberek mozdulatait, gesztusait próbálja lencsevégre kapni. Vagyis számára nem az előre beállított képek, hanem egy pillanat megörökítése az igazi kihívás: koncerteken, sporteseményeken, Fő téri rendezvényeken és a színházban.
Gépével bejárja a darabok világát
Hogy az utóbbi mennyiben más a fotózás szempontjából, arról kollégámat idézem:
Sose tudtam és nem is akartam a néző szemével látni az előadásokat. Én tényleg bejártam Ancona fő terét, a 17. század angol utcáit jártam A Nevető Emberrel, a magyar valóságot pedig egy diktafonból figyeltem A jó pálinkában. Egy-egy fotós próbán inkább érzem magam szereplőnek, mint kívülálló fotósnak. Így a képeim nem is az előadásokról készülnek, sokkal inkább az előadásból születnek.
Ha Mészáros Zsolt munkáit nem csak oldalunkon szeretnék megnézni, akkor február 14-ig látogassanak el a Weöres Sándor Színházba!
