Tíz évesen kezdett el fotózni
„Ezek vagyunk mi!” – Úgy gondolom, Jordán Tamás színházigazgató beszédének ez a mondata tükrözi leghívebben a kiállítás képeinek hangulatát. Az igazgató azt is kiemelte: Zsolt olyan pillanatokat örökített meg fotóin, melyekből sejthető, hogy mi történt a lencsevégre kapott momentum előtt, illetve azt is el tudjuk képzelni, hogy mi történik utána.
Támogasd a Nyugat.hu-t!
Fotóriporterünk tíz éves volt, amikor nagymamájától kapott egy egyszerű, filmes fényképezőgépet. Amikor elkezdett ezzel kattintgatni, egy idő után a családi nyaralásokon már jóval több kép készült a tájakról, várakról, erdőkről, és csak egy-kettőn szerepelt maga a család.
Később már digitális géppel ontotta a fotókat sorozatszám, majd 2005-ben vette meg tükörreflexes masináját, és megpályázott egy állást a Nyugatnál. Ettől kezdve tagja csapatunknak, de fotós munkája a mai napig egyben hobbija is maradt.
Indikátor a színházban
Zsolt elmesélte, több iskolában is tanulta a szakma fogásait: 2005 elején Wimmer Imre fotóriporter alaptanfolyamán vett részt Budapesten, amit az ASA fotósuli követett, majd a Tripont Light Academy, ami inkább műtermi világítással foglalkozó képzést adott.
Kollégánk már a Weöres Sándor Színház megalakulása óta fotózza a szombathelyi társulat előadásait, és hogy mennyire illeszkedett be a közösségbe, azt Jordán Tamás gondolatai világosan fejezik ki. A színházigazgató szerint Zsolt olyan, mint egy indikátor: a fotóspróbák után kikérik a véleményét a darabról.
Zsoltot kezdetben az épületek fényképezése érdekelte, viszont amióta belecsöppent a Nyugat és a színház világába, áttért arra, hogy inkább az emberek mozdulatait, gesztusait próbálja lencsevégre kapni. Vagyis számára nem az előre beállított képek, hanem egy pillanat megörökítése az igazi kihívás: koncerteken, sporteseményeken, Fő téri rendezvényeken és a színházban.
Gépével bejárja a darabok világát
Hogy az utóbbi mennyiben más a fotózás szempontjából, arról kollégámat idézem:
Sose tudtam és nem is akartam a néző szemével látni az előadásokat. Én tényleg bejártam Ancona fő terét, a 17. század angol utcáit jártam A Nevető Emberrel, a magyar valóságot pedig egy diktafonból figyeltem A jó pálinkában. Egy-egy fotós próbán inkább érzem magam szereplőnek, mint kívülálló fotósnak. Így a képeim nem is az előadásokról készülnek, sokkal inkább az előadásból születnek.
Ha Mészáros Zsolt munkáit nem csak oldalunkon szeretnék megnézni, akkor február 14-ig látogassanak el a Weöres Sándor Színházba!
