Színház vagy koncert?
A Quimby teátrum után arról panaszkodtunk, hogy a meghirdetés ellenére nem színház volt. Most éppen fordított volt a helyzet: A koncertnek meghirdetett rendezvény inkább színházra emlékeztetett. No nem azért, mert a színpadon bárki darabokat adott volna elő. Hanem mert a zenekart egy vörös rúzsban és ceruzaszoknyában feszítő konferanszié-kisasszony jelentette be, minden szám után színpadias, rövid, szigorúan sikítás és fütyülésmentes taps következett; mindenkinek kényszere támadt, hogy lehalkítsa a telefonját, ami amúgy egy „koncert koncerten” teljesen felesleges lenne a folyamatos hangzavar miatt; a mellettem ülők mindig lepisszegtek, hogy ne beszélgessek, és ami a legfigyelemfelkeltőbb: egyetlen egy ember sem táncolt.
Kényszerű csendesülés
Sokan nem tudták, hogy csendesülős lesz a koncert - panaszolták a pultnál ácsorogva. Én is meglepődtem, mikor bementem az Sportházba, és láttam a felállított széksorokat. A lelátókon is rengetegen ültek, a széksorok is majdnem tele voltak. Kisgyerekek a szüleikkel, nagymamik, fiatal házaspárok, nők piros, hímzett szoknyában, pamutharisnyában és barna zekében. Két vicces kedvű lány pink színű szalmakalapban - valószínűleg ők sem ücsörgésre készültek.
Magyarország minden pontjáról kaptunk némi népzenét, és pár mesét „Csipáról”, a prímásról, aki még a nagypapinak húzta a talpalávalót. A színpadon mindenki a „muzsika” hatása alatt állt: ezt a szót legalább százszor elismételték a koncert alatt. A végén már a fejemet fogtam: miért nem lehet egyszer, legalább egyetlen egyszer „zene”?
„Táncház”
A plakáton meghirdetett táncház (ami ugye csak a koncert után kezdődött) az emeleten, a szűk kis kávézóban kapott helyet. Hogy fog oda beférni ennyi ember? - kérdezem az amúgy figyelemreméltóan csinos műsorvezető leányzót. Hát tudod… fogalmam sincs - jött az őszinte válasz. Aggodalmunk nem volt alaptalan. A „táncház” helyett 20 ember táncolt körbe-körbe, míg másik 100 a falhoz illetve egymáshoz préselődve - tiszta cinema café hering party utánérzés - figyelte őket.
A hosszú kordbársony szoknyák és copfba fogott hajak pörgése egy perc alatt engem is teljesen megszédített. Meneküljünk! - súgtam oldalra gyorsan. Egy perc múlva már a tavaszi éjszakába dúdoltuk: „Most múlik pontosan…”
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
