Minden kedves mozinézőnek szíve-joga nem kedvelni a thriller-horror műfaj egyes darabjait. E sorok szerzőjének személyes véleményével sem kell egyetérteni, miszerint a Végső állomás sorozat az ezredforduló (szigorúan a populáris kultúra keretei között értett) legeredetibb és legkreatívabb hozzájárulása e zsáner(ek) történetéhez. Azzal az ajánlatommal sem kell feltétlenül élni, hogy tessék elmenni és megnézni a széria legújabb, ötödikként elkészült fejezetét, mert minden valószínűség szerint az egyik legjobb az említett sorban...
Ezúttal nem a korábbi részeket páros-páratlan alapon levezénylő James Wong vagy David R. Ellis, hanem James Cameron mélytengeri horrorjának, A mélység titká-nak vágója, Steve Quale ült a direktori székbe. A legfőbb érdem azonban minden valószínűség szerint az egész sorozat elementáris alapötletét kigondoló fő forgatókönyvíróé: Jeffrey Reddické. A nagy alapvetés (miszerint a borzalmak forrása, oka és végső magyarázata maga a sors, a halál kikerülhetetlen logikája) ráadásul minden eddigi fejezetnél alaposabb átgondoláson és továbbfejlesztésen esett át erre az ötödik menetre...
A végzet táncrendje
Csakúgy, mint a korábbi négy mesében, most is a fatális véletlen és egyikük enyhe lelki érzékenysége (és/vagy figyelme) menti meg (ezúttal) egy munkahelyi kollektíva nyolc tagjának életét, amikor kirándulóbuszukról leszállva túlélik egy függőhíd leszakadását és az így bekövetkező tömegkatasztrófát.
Az ismert menetrend szerint a halandók átmeneti győzelméért a végzet kegyetlen, perverz büntetéssel fizet meg: a túlélésüket ünneplő/feldolgozó szereplők homlokán ott a jel - és válogatott kínok között, az eredeti „terveknek” megfelelő sorrendben újra eljön értük a kaszás, amely/aki most már nem fog hibázni...
Az egységes egészként értékelendő sorozat legfőbb újítása éppen ebben van: a halál, a végső pusztulás és a borzalmak forrása ezekben a filmekben nem egy büntető sorozatgyilkos bosszúja, nem is egy eltorzult lélek, netán egy túlerejű fantázialény fékezhetetlen tombolása, hanem a személytelen és vak végzet. Aminek - legalábbis a széria egyes tételeinek különféle nézőpontja szerint - van valamiféle logikája, táncrendje, kottája. És azt (hangsúlyozottan ideiglenesen) késleltetni vagy eltéríteni is lehetséges (lásd például a második rész „születő életet a halálra kijelöltért cserébe” alkuját).
Végtelenített megérkezés a végső állomásra
Amitől igazán hátborzongató ez az alapvetés a személytelenség hideglelős megidézése, az a rideg automatizmus, ami végül minden kilépésre, helycserére és kiskapura vonatkozó kísérletezgetést kudarcra ítél. Pedig ilyenekkel keményen, még saját morális énjüket is sutba dobva próbálkoznak az új rész szereplői is...
A széria másik visszatérő sajátossága, hogy a válogatott halálnemek nem gyilkosságok és kínzások formáját öltik, hanem háztartási és munkahelyi balesetek formájában, a civilizáció ezer apró technikai felszereléssel és automatizmussal kényelmessé tett körülményei között lepik meg a stigmatizált szerencsétleneket. A fentebb körülírt távolságtartó szadizmuson túl ez az erős korszak- és társadalomkritikát is hordozó üzenetesség emeli a kommersz átlag fölé a Végső állomás filmeket.
Persze nem horrorfilmről beszélnénk, ha nem lenne több esetben is morális példázatosság egyes szereplők halálában. Az ötödik fejezetben minimum a szex-mániás duci srác, a nem kevéssé hiú és rövidlátó szexbomba, a fekete karbantartó srác és az őt froclizó beosztott, az alkalmazottait az esetek után nyomozó ügynöknek följelentgető főnök és a sorsába beleroppanó Peter nevű szereplő halála kiált a morális büntetésként való értelmezésért.
Ami plusz érték egy sokadik folytatásban
Nagy kérdés persze mindezzel együtt is, hogy megy-é előbbre a világ a folytatások által? Vagyis az alkotóknak a bevételből járó haszon mellett volt-e értelme megszületnie mondjuk egy ilyen, ötödik műnek. Nos, a leghatározottabban állítom, hogy igen és hozok is pár érvet állításom igazolására.
A forgatókönyv a szérián belül is újdonságnak számító dramaturgiai csavart ajánl fel a haláltánc koreográfiájának befolyásolására. A rendezés több jelentben is hitchcocki színvonalú megoldásokat idézve nyújtja és teríti nézőjére a bekövetkező borzalmakra való várakozás feszültségét (a legendás suspense). A Végső állomás 5. a sorozat talán legkiemelkedőbb darabja a szereplők karakterének kidolgozottsága terén.
Míg a korábbi darabokban az egyes figurák csak a válogatottan perverz és kreatív halálnemek arctalan elszenvedői, itt már (majdnem) sorssal rendelkező, emberszabású személyiségek. Ez az epizód az eddigiek közül a legnyilvánvalóbban karikaturisztikus, magát a sorozatot és annak jellegzetességeit rafináltan eltúlzó, kifigurázó (tehát korszerűen posztmodern). És ha már posztmodern vonások: se szeri, se száma az egyetemes kultúrtörténeti és kortárs populáris előzményekre, rokonságra történő célozgatásnak. Vagyis még a kényes ízlésű értelmiségi néző se feltétlenül fogja megbánni...
(A Cinema City Savariában tessék keresni és végig borzongani!)
