Braqou. Francia. Olyan, mint a kemény zsaruk, de nem, hál istennek. Nincs unalmasabb, mint egy kemény zsaru bőrszerkóban, motoron ülve, három évadon keresztül. Talán, az sem véletlen, hogy 2013-ban a Braqou második évadja Emmy díjat kapott, méghozzá dráma kategóriában.
A műfaji megjelölés abszolút helyes, mert hiába húz a sorozat akcióról akcióra, hőseink hátországa romokba hever. Elhagyott család, minden értelemben, mert nemcsak az asszonynak, meg a gyerekeknek lett elegük a papa zűrös nyomozásaiból, hanem a kollégáknak is. Valóban, messziről és közelről is olyan rendőröknek tűnnek az akciócsoport tagjai, akik mindkét oldalon fociznak.
Tudom, ettől magyar ember nem csinál a gatyába, hisz megszoktuk mi már a korrupt zsarut közúti ellenőrzéseink során. De a franciák furcsák, rosszabbnak tarják a bűnözőknél is az ilyet. Persze, ott is van titkosszolgálat, de azok nem az áfa csalók és a szervezet bűnözés, vagy a cigány gyilkosságok nyomait seprik, hanem megpróbálnak a nehézfiúk oxigén hiányos mélységeibe merülni. Mégis, a beépített rendőrre csak az őrangyalok vigyáznak, tehát van mit izgulni három évadon keresztül.
2009-12 ben Olivier Marchal és Frederic Schoendoerffer hozta össze a forgatókönyvet és rendezte egyben. A színészek nekünk ismeretlenek (J.H. Anglade, N. Duvauchelle), pedig hát a franciák mindent elkövetnek, hogy pariban legyenek az amerikai filmgyártással. Jellemző módon, a tengeren túli remake-ek nézettebbek, mint európai elődeik, de ez csak azt jelenti, hogy az USA nagy, Európa meg pici. Ennek ellenére mindenkinek javaslom, hogy még mindig érdemesebb a Kard által vész, vagy a Híd svéd, vagy norvég változatait nézni, ahogyan a mocskos, kemény és büdös zsaruk amerikai változatától már soha nincs merevedésem.
Az első részben a csoport egyik felügyelője bedühödik a terhes anyát megerőszakoló, megfojtó fiú cinizmusán, és egy golyóstollal kiszúrja a szemét. Emiatt ő is börtönbe kerül, majd onnan a hullaházba, mert a kétségbeesés és a bűntudat hatékony akkor, ha viselőjének oldalfegyvere van. A halott fakabát meg annyit sem ér, mint egy faragatlan sámli, elmarad az állami temetés, és az özvegyi nyugdíj.
Szabó Lászlóból soha nem lesz Al Pacino, hiába jók a sminkmestereink
A barátok, kollégák próbálnak ezen segíteni, de bosszúállásuk és gondoskodásuk az özvegyről sötét örvénybe szívja őket. Oké, csak rossz fiúkat pusztítanak, de bírói ítélet nélkül, így már ők sem számíthatnak nyugdíjra. Átlépték azt a határt, amin még a francia Lázár János sem tudna segíteni, pedig ő majdnem annyira mindenható, mint a magyar.
Természetesen a sorozat hangulata pont olyan fincsi depressziós, amit már megszoktunk, ha minőségi bűnüldözéssel izgatjuk unalmas hétköznapjainkat. Valóban, reménytelennek tűnik a hajsza, mert mindig érkeznek újabb örmények, zsidók, németek, arabok, lengyelek, franciák, amerikaiak, zimbabweiek, stb. akik hajlandók továbbra is a törvényen kívül élni és beszedni a tejszínhab áfáját. Így lesz a zsaruból hős, reménytelen lovag, istenek ellen lázadó Prometheus. Reménytelen küzdelmük a hit és az erkölcs záloga.
Érdekes, hogy ezt a figurát még nem sikerült megalkotni itthon, aminek talán az oka, hogy még mindig él lelkünkben a kékfényes Szabó László, akiből soha nem lesz Al Pacino, hiába jók a sminkmestereink. Hozzánk jobban illik a rendőrpalotát lehugyozó tábornok imidzse, és a záróvonalat figyelő járőr, a civileket baszogató készenlétis, mint egy magányos hős, aki az igazságért szenved és tesz. Izirájder öcsém, na, az van. Hősből is csak olyan van nekünk, mint a Stohl Buci.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
