Vannak időszakok, amikor az ember egy kis kimozdulást tervez magának, aztán a párom újratervezi az egészet, és a végeredmény egy meglehetősen komoly országjárás lesz. Nos, így jártam én is a múlt héten. Mivel az ember eldöntötte, hogy iszik, a vezetés kiesett, helyette maradt a MÁV, azon belül is a Volán.
A magyar tömegközlekedés pedig alapjáraton is egy csoda, hát még akkor, amikor május végén berobban a kánikula, és minden egy kicsit zsúfoltabbá, bonyolultabbá válik. A sok fel- és leszálló utas miatt ilyenkor a menetidők is sajátos életet élnek. Ez pedig hatással van a buszsofőrök mentális állapotára is, főleg amikor a bérletesek a külön kérés ellenére mégis elkezdik lecsipogtatni a bérleteiket.
Ott voltam hát én is, az ember, aki kifejezetten keresi a kalandot, a barátnőmmel az oldalamon, mert mindig kell valaki, aki megmondja, hogy éppen hová is megyünk. Jó sok apróval és bankkártyával felszerelkezve vágtam neki az utazásnak, mert a 400-450 forintos jegyeket sokszor gyorsabb készpénzben kifizetni, mint a kártyával bajlódni.
Két liter benzin és egy öngyújtó
Így történt, hogy egy buszra felszállva közöltem a sofőrrel:
– Jó napot! X település Y állomásáig szeretnék egy teljes jegyet kérni, és kártyával fizetnék.
A válasz meglepően őszinte volt:
– Kártyával? Megpróbálhatod, de már az előzőeknek sem sikerült!
Az ember pedig segítőkész. Míg a kis fedélzeti eszközön előkereste a megfelelő megállót, én gyorsan előkotortam némi aprót. Csak nem elég gyorsan…
Tettünk egy próbát a bankkártya-leolvasóval, amely csippant egyet, hibát jelzett, majd következett az új jegy nyomtatása, immár készpénzes verzióban. Közben kibukott belőlem a kérdés:
– Megsütötte a nap?
Erre ismét emlékezetes válasz érkezett:
– A francokat! Két liter benzin kéne és fel kéne gyújtani az egészet a p*csába!
Itt már tudtam, hogy emberemre akadtam. A zsúfolt buszozás ellenére rendkívül jó hangulatban telt az utazás.
You made my day! – ahogy a művelt francia mondaná.
A busz időben érkezett, a klíma viszont késett
De ahogy említettem, világlátósra sikerült a nyaralás, és közben többféle sofőrrel is találkoztunk.
Az egyik kedvencem az a vezető volt, aki a napsütötte parkolóból átállt a megállóhelyre, majd felengedett három embert az üres, ám annál forróbb buszra.
A levegőtlenséget jó magyar szokás szerint a két nyitható ablak segítségével próbáltuk orvosolni.
Ekkor megszólalt az Úr:
– Ne húzzátok el, mindjárt indítom a klímát!
Az ablakokat visszazártuk, leültünk, és vártuk a hűsítő csodát. A hideg levegő azonban csak nem érkezett meg.
Aztán a buszsofőr az egyik megállónál leszállt, és elszaladt a közeli kisboltba jéghideg ásványvízért, míg minket otthagyott aszalódni a buszban a tűző napon.
Végül a klíma helyett a tetőablakok – már ha ez a megfelelő terminus technicus – kinyitásával enyhítette az utasok földi szenvedéseit, de addigra már kellően elpilledtünk.
A gazdátlan csavar esete
A pozitív meglepetések sora azonban itt még nem ért véget. Az egyik esti járatot egy nagydarab, tetovált fickó vezette, aki valahol az ötvenes évei végén járhatott. Első ránézésre mogorvának tűnt, éppen telefonált is, de azért sikerült megvennem a jegyemet.
Az indulásra várva egyszer csak elindult hátra a buszban, jobbra-balra tekintgetve.
Amikor odaért hozzánk, mosolyogva ennyit mondott:
– Szétnézek most, mert a végállomáson már úgyse lesz kedvem!
Aztán talált egy gazdátlan csavart. Hosszan nézegette, forgatta, majd feltette a költői kérdést:
– Ez meg honnan került ide?
Mivel nem talált hiányzó csavarhelyet – amiben mi is tettünk egy villámgyors segítő szándékú kísérletet – végül visszasétált a vezetőüléshez, és már indultunk is.
„Többé nem haverom a kalauz!”
Persze a tömegközlekedés nem csak móka és kacagás. Mindig akad valami zavaró tényező, jelen esetben a jegyellenőr.
Az egyik járatra a céltól egy megállónyira felszállt két gyanús külsejű nő. Természetesen ellenőrök voltak.
Jegyeket, bérleteket kértek, én pedig – mivel sosem számítok rájuk – a táskám mélyére gyűrt több tucat jegy közül próbáltam előhalászni az éppen érvényes cetlit, miközben a barátnőm országbérletet villantott a diákigazolványával együtt.
Itt kezdődtek a problémák.
A második féléves matrica ugyanis lemaradt a diákigazolványról. Az egyetemen elfelejtette felragasztatni, de mivel a bérlet megvásárlásakor a diákigazolványát rendben találták, teljes nyugalommal utazott.
Mint kiderült, nem kellett volna.
A kallernéni velünk együtt leszállt a buszról, és közterületen folytatta le az eljárást. Huszonötezer forint a bírság, de ha meglesz a matrica – nem a DJ Szövetségtől –, akkor csak kétezer.
Az adminisztrációs hibát egyébként elismerte, hiszen eladták azt a bérletet, még akkor is, ha a jogosultság nem volt rendben.
Nekem pedig az járt a fejemben, miközben a jegyzőkönyvet kinyomtatta a ridiküljébe rejtett nyomtatóval, hogy: Oké, nem volt rendben a diákigazolvány, de mégis eladtak rá egy országbérletet. Szóval, nem lehetett volna emberséges módba kapcsolni, jelezni a hibát, oldja meg és kész? Mert nincs törvény, vagy munkaköri leírás, ami megszabná, hogy féregnek kell lenned!
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
