A sógorom egyik barátja vérbeli londoni volt, de felesége unszolására végül fogta a családot és leköltöztek vidékre.
Kiválasztottak egy igazan elegáns kis falucskát, és vettek ott egy házat szép nagy kerttel. Nem lettek túl népszereűk a környéken, mert egynémely városi szokásuktól nem tudtak megszabadulni. Sok hangoskodó vendég, későesti érkezések, ajtócsapkodás. Ráadásul hamarosan kutyát is szereztek maguknak. Egy hiperaktív foxit, aki gyakorlatilag folyamatosan ugatott. Ezen kívül ki-kiszökött a kertből, megkergette a biciklistákat.
Egy szép napon aztán egy nyuszival a pofájában érkezett haza. Nem akármilyen nyúl volt, látszott rajta hogy házikedvenc, és az is nyilvánvalónak tűnt, hogy kié. A szomszéd kölykének a nyusziját kapta el a kutyus. A gyerek zokogni fog, az anyja üvölteni, és az egész környék megint felzúdul ellenük.
Londoni barátunk nagy sebesen gondolkozni kezdett, hogy is úszhatná meg a dolgot. Szerencsére a kutya nem harapta meg a nyulat, csak a bundáját koszolta össze játszás közben. Szegény nyuszi az ijedtségtől halhatott meg. Emberünk fogta magát és a fürdőszobába vonult vele. Samponnal megmosta az állatot, és alaposan megszárogatta. Aztán átlesett a szomszédba. Nem látott ott senkit, gyorsan átugrott a kerítésen. Tudta hol van a ketrec, visszacsempészte oda a nyuszikát. Hadd higgyék, hogy természetes halállal múlt ki.
Pár nap múlva vidáman sörözgetett a kertben amikor látta közeledni a szomszéd feleségét. Ettől tartott. Odaérve a nő hosszas panaszáradatba fogott. Hogy szegény kis Jimmyt micsoda sokk érte. - Meghalt a nyuszija de ez még semmi...
A bűnös szomszéd belepirult, a nő így folytatta: - Szerdán temettük el, de péntekre megint a ketrecében találtuk!
