Az elmúlt néhány alkalommal, amikor a szombathelyi Weöres Sándor Színházban volt dolgom, valahogy mindig garantált volt az esős, hűvös idő. Az álmoskás, esőáztatta városon átsétálva pedig csak arra tudtam gondolni, hogy ezúttal mi lesz az az extra csavar, amivel a társulat a maga képére formálja, és még eredetibbé teszi Molière A fösvény című darabját.
A hetedik sor közepén ülve hallottam meg az első ajtócsapódást, majd minden nyíláson kijött, kikandikált valaki. Amolyan Scooby Doo utóérzés volt ez, ami kissé erőltetettnek tűnt, de mindenképpen szükséges volt. Az ajtók sokasága rengeteg játékteret teremtett, így mindig vissza-vissza lehetett térni egy váratlan helyről, és mindig volt valaki, aki hallgatózott valahol.
A fösvény Harpagon (Németh Judit) háza egyszerre volt nyomasztóan sötét, rideg börtön és egy gigantikus, futurisztikus széf, ahol minden a címszereplő lelkivilágát tükrözi. Ez a bezárkózottság és paranoia hamar berántotta a nézőket is a térbe, és ezzel együtt a cselekményekbe is. A díszlet egyszerűen zseniális, az itt-ott felszerelt kis tükrök és számzáras ajtók mind-mind hozzátesznek a nagy egészhez.
És erre szükség is van, mert Németh Judit Harpagonként folyton elvesz tőlünk mindent, annyira éli és olyan természetességgel hozza a fukar, megkeseredett embert, hogy öt perc jelenlét után már elemi szinten gyűlöljük. Azt a karaktert ábrázolja tökéletesen, akit egy kiskanálnyi vízben meg tudnánk fojtani. Ebben a hálátlan szerepben ekkorát menni nem kis teljesítmény.
Az előadásban pedig az a fura helyzet állt elő, hogy az apró bakik ellenére mindenki a helyén volt, a kisebb szerepekben lévők is úgy tudtak jelen lenni a térben, hogy csak annyi figyelmet vegyenek vagy inkább lopjanak el, ami a cselekmény megértéséhez szükséges.
Jól működő párosok sorát kaptuk, remek volt az összhang Cléante (Hajdu Péter István) és a samesza, La Fleche (Némedi Árpád) között, mert utóbbi időről időre ki tudta billenteni a status quot a maga javára, így üde színfoltként működött még akkor is, amikor észrevétlenül machinált a háttérben.
A lólidérceket épphogy életben tartó kocsis és lovász, és nem mellesleg szakácsként is tevékenykedő Jacques (Kelemen Zoltán) és a titkár Valére (Kuttner Bálint) között húzódó viszály, rivalizálás és megvetés annyira átjött, mintha ők ketten a való életben is utálnák egymást. Ez a két karakter amúgy is egymás ellentétei, s amikor mindketten jelen voltak a térben, egy feloldhatatlan paradoxont hoztak létre, amely megannyi humor forrása volt.
A kerítőnőt, Frosine-t megformáló Nagy Cili vörös démonként hasított végig minden jelenetben, s egy ponton már felmerült bennem a kérdés: hogy lehet ennyi energia egy emberben? Szó szerint lubickolt a szerepben, s helyenként mintha még vissza is vett volna, hogy ne lopja el teljesen a show-t, mert fontos, de nem központi eleme volt a darabnak.
Herman Flórának pedig a vágyakozó Mariane karaktere volt testhezálló. Egyszerre tudott szende maradni és egy csábítóan tüzes táncba keveredni Hajdu Péter Istvánnal. Mint valami tündér, aki bármelyik pillanatban szárnyra kelhet és suhinthat a varázspálcájával. De ez valahol a Weöres Sándor Színház sajátossága, hogy rendre megtalálják azokat a színészeket, akik képesek valóra váltani az apró csodákat.
Azonban nem lehet minden tökéletes, és ez alól A fösvény sem kivétel. A jelmezek helyenként túlságosan kilógtak a miliőből. Ebben a futurista középkorban, ahol számzáras, önműködő ajtók, riasztók és szirénák működnek, szinte bűn, ha csak egy-egy bőrfűzővel támogatjuk meg a látványt. Bár ez egyéni preferencia, de talán steampunk vagy cyberpunk irányokba is lehetett volna mozdulni egy kicsit.
Azt meg kell hagyni, hogy például Kelemen Zoltán kifordítható kalapja jó ötlet és remek poén, csak a transzformáció nem mindig ment zökkenőmentesen. Ezek tényleg csak apróságok, bár az is lehet, hogy csak nekem szúrtak szemet.
Összességében egy jól megkomponált darabról beszélünk, az adaptáció és a rendezés is elsőrangú. Az Európa Kiadó Mocskos idők című számát behúzni a darabba valami olyan plusz, amitől az ember eldobja az agyát, de a többi zenei is betét is nagyon a helyén van, még akkor is, ha habverővel és tállal szolgáltatják.
Szóval, olyan ez, mint az élet. A szerelem fáj akkor is, amikor nem kéne, a poénok nagyon ülnek, az aktuálpolitikai humort patikamérlegen mérték hozzá. Végül pedig úgy jön ki az ember a teremből, hogy ezt a fösvényt eddig nem ismerte, és jó, hogy végre eljött megmutatni magát. Bár az is igaz, hogy nem ez az első, és biztosan nem is az utolsó kiváló Telihay Péter-darab, amire beültünk.
Szereplők:
HARPAGON: Németh Judit
CLÉANTE, a fia: Hajdu Péter István
ÉLISE, a lánya: Nagy-Bakonyi Boglárka
VALÉRE: Kuttner Bálint
MARIANE: Herman Flóra
ANSELME, az apjuk: Orosz Róbert
FROSINE, ki tudja, ki, de kavar: Nagy Cili
SIMON, bróker: Szabó Róbert Endre
LA FLECHE, Cléante samesza: Némedi Árpád
JACQUES, sofőr, de jól főz, ill. szakács, de jól vezet: Kelemen Zoltán
PASZULY, MINT HAL A FŰBEN: Balogh János
RENDŐR, AKI TUD ÍRNI: Horváth Ákos