Göncz Árpád esetében mindegy, hogyan fordítjuk az eredetileg Chilontól származó latin mondást – ha igazat mondunk Róla, az csakis jó lehet. Kevés ilyen ember van a történelemben.
Kétszer találkoztam Göncz Árpáddal, mindkétszer Václav Havel társaságában: egyszer egy magánlakáson, 1990-ben, másodszor pedig egy fogadáson, a Cseh Centrum épületében. Utóbbi helyszínen pár fotót is készítettem, elnézést kérek ezek minőségéért, nem fotósként voltam jelen...
Csupán pár szót váltottunk egymással: első alkalommal Havel mutatott be neki mint a budapesti Bohémia fesztivál szervezőjét és mint cseh szamizdatokat Budapestről Prágába csempésző „ellenzékit”. Másodszor kicsit hosszabban beszélgettünk, elsősorban a cseh irodalomról, Havel drámáiról és a fordítók „nehéz sorsáról”. Jól emlékszem arra, amit bajsza alatt mosolyogva mondott, miközben a háttérben a csehszlovák elnök éppen sörét kortyolgatta: „Havel rendkívüli személyiség, néha irigylem őt – számomra meglepő, hogyan lehet valaki egyszerre kiváló ember, író és politikus is. Főleg ez utóbbi jelent nagy kihívást – kívánom neki, hogy legyen még ideje nyugdíjasként kiheverni a politikát és visszatérni az irodalomhoz.” Ugyanezeket saját magáról is elmondhatta volna.
Nem voltam sem barátja, sem munkatársa, csak feltétlen tisztelője. Azóta is. Szerénysége, természetessége, embersége és közvetlensége egyedülállóvá tették a politika színpadán, azóta sincs hasonló szereplője a közéletnek. Ha léteznek „párhuzamos életrajzok”, Göncz Árpádé és Václav Havelé mindenképpen annak mondható. Két olyan személyiség, akik az aktuális politikai érdekeken felülemelkedve mutattak példát népüknek, nemzetüknek, Európának, sőt az egész világnak. Akik erkölcsi példaképeink voltak és lehetnének ma is. Akiknek a még megmaradt tisztességünket köszönhetjük a világban.
Az országokban, ahol elnyerték az államelnöki tisztséget, nem volt valódi, politikai értelemben vett hatalmuk. Mégis többet tettek Magyarországért és Csehszlovákiáért, Csehországért, mint bármely más utódjuk. Elsősorban emberek voltak, és csak utána – némileg kényszerből – politikusok. Ám mindkettőként tisztességesek tudtak maradni. Emberként álltak helyt a politika gyakran embertelen világában is. Most értékelhetnénk csak igazán ezt, Áder Jánosok és Miloš Zemanok idején.
Ameddig köztársasági elnökök voltak, tisztelet övezte őket. Utána, sajnos, az adott ország hagyományainak megfelelően, ki-ki megkapta a magáét. De azért Havelt most is tiszteli Csehország, sőt Szlovákia lakosainak többsége, Göncz Árpád személyét azonban sajnálatos módon igyekszik utólag eltorzítani vagy kisajátítani a magyar aktuálpolitika.
Nem illő alkalom most arról szólni, hogy kik jöttek utánuk, hogy miért s miképpen juthatott el Csehország Masaryktól Havelen át Zemanig, vagy Magyarország Göncz Árpádtól Mádl Ferencen és schmittpálon át Áderig. Szomorú történet mind a kettő.
Göncz Árpádot temetjük ma, Václav Havel barátját és sorstársát, aki egykor példa- és jelképe volt annak, ami ma már elképzelhetetlen: Magyarország (legalább viszonylagos) egységének. És példaképünk lehetne ma is, ha ebben az országban még értenénk, éreznénk, mit is jelent igazán: magyarnak és egyben európainak lenni. Emberként vállalni önmagunkat, nemzetünket és a ránk ruházott tisztséget. Embernek maradni elsősorban, és csak azután politikusként viselkedni.
Magyarországon utoljára 1989-ben volt – legalább bizonyos értelemben – a mostanihoz hasonlítható jelentőséggel bíró temetés. Akkor „a semmiből” bukkant elő egy fiatalember, akiről azóta kiderült, hogy tisztességben és becsületben nyomába sem ér sem az akkor (újra)temetettnek, sem Göncz Árpádnak. Sem emberként, sem politikusként. Sem magyarként, sem európaiként. De ez legyen az ő szégyene és felelőssége.
A még élőknek, magunknak ezen a napon csak annyit kívánhatunk, hogy felismerjük saját felelősségünket is Magyarország sorsának alakulásában: mindent meg kellene tennünk azért, hogy Göncz Árpád személye és az Általa képviselt emberi tisztesség újra Magyarország jelképévé válhasson.
Isten nyugosztalja.
