Az 1956-os forradalomról lassan már mindenki mindent elmondott. Remek alkalom ez a nap arra, hogy egyre kisebb kaliberű politikusaink megemlékezés címen ódákat zengjenek saját kényszerképzeteikről, mániáikról.
Immár negyed százada nincs méltó emlékezés, mint ahogyan nincsenek méltó emlékezők sem.
És az idén odáig jutottunk, hogy akik az emlékezésre valóban méltóak lennének (igen, pl. Göncz Árpád), azok halottak, és helyettük mások mondják el, mit is gondolnának, mondanának most, ha élnének, pl. a menekült-helyzetről (ld. Kuncze Gábor).
Most komolyan: kíváncsi bárki is arra, hogy mai politikusaink mit gondolnak az 56-os eseményekről? Nagyjából annyira, amennyire ezek a politikusok kíváncsiak arra, mit gondolunk mi róluk. Vajon milyen szerepet töltene be egy mai forradalomban Vona, Lázár, Mesterházi, Rogán, smittpál, Gyurcsány vagy akár Orbán? Vajon képesek lennének-e olyan önmérsékletre, mint akkoriban sokan, vagy inkább az indulatot és a lámpavasat használnák alapvető eszközként? Netán ellenforradalmat kiáltanának, és a tömegbe lövetnének? Lehet tippelni, bár amilyen köpönyegforgatók a forradalom fiai és unokái, nem sok esélyt adnék egy telitalálatra.
Nagy Imre, Bibó István, Maléter Pál – személyükről sokat vitatkoznak mai napig a történészek, politológusok, azt azonban nehezen vonhatjuk kétségbe, hogy mai politikusaink hozzájuk képest jelentéktelen és becstelen alakok, akiket az ország sorsa érdekel legkevésbé. Tisztelet a kivételnek, én most hirtelen nem tudnék ilyet mondani, de az Olvasónak hátha eszébe jut valaki.
1848 tavasza és 1956 ősze azon ritka pillanatok voltak Magyarország életében, amikor legalább rövid időre, legalább viszonylag egységes volt az ország népe. Manapság ez elképzelhetetlen, és nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy kimondjuk – így lesz ez az elkövetkező pár évtizedben is. Vagy sokkal tovább. És erről nem csak politikusaink tehetnek.
Az 1989-et követő években kiderült, hogy a Nagy Imre temetés volt talán az utolsó alkalom, amikor a magyar emberek alkalmi közösségéről beszélhettünk. Ha egyáltalán. Azóta se forradalom, se béke, se szabadság, csak harc meg cirkusz és némi kenyér, az is csak az ország egyik vagy másik felének. Harmadának. Negyedének. A többi szokjon vagy szökjön meg.
Olyan időszak pedig végképp nem jut eszembe, amikor egy valódi vagy kreált, külső vagy belső ellenségkép nélkül lett volna egységes a magyar társadalom. Majd ha ez bekövetkezik, lesz mit ünnepelni. És akkor talán olyanok is lesznek, akik méltók arra, hogy ünnepeljenek. Addig marad ilyenkor a hosszú hétvégéken az alkalmi emigráció a szomszéd országokba. Érdemes megnézni ezeken a napokon Prágát, Krumlovot, vagy akár Bécset. Megannyi, egykori forradalmait kiutazással köszöntő turista-magyar. Egy közép-európai ország viszonylag tehetősebb polgárai, akik ünnepeik és politikusaik – meg egy kicsit maguk elől is menekülnek ilyenkor. Legalább néhány napra, a magyar valóságtól.
Nagyjából ennyi. Az ötvenhatosok utolsó példányai is kihalnak lassan, maradnak fiaik és unokáik. Most övék az ország, maguknak építik. Mi pedig, úgy látszik, csak a két, már említett megoldást ismerjük: szokni vagy szökni.
Magyarország messze van. Legalábbis az, amelyikről 1848-ban, 1956-ban vagy akár 1989-ben álmodtak sokan.
Ünnepeljünk hát. Megérdemeljük.
