Egy napig kellett várnom arra, hogy időt szakíts erre a beszélgetésre, egyik tévétől a másikig futsz, tele van a neveddel a média. Milyen érzés, amikor a hóhért akasztják?
Nem erre készültem, nem gondoltam, hogy ezt hozza ez a pályázat. Pénteken hirdettek eredményt, azóta nem tudtam letenni a telefont, egymást érik a gratulációk és a felkérések.
Dehogy. Nagyon váratlanul ért, én egyszerűen csak elküldtem a képeket, nem is gondoltam arra, hogy nyerhetek, vagy hogy mivel jár ez. Rövidesen lesz egy díjátadó ünnepség egy háromnapos konferencia keretében, melyen a világ vezető hír- és képügynökségeinek képszerkesztői vesznek részt. Nekik kell egy előadást tartanom a képeimről, munkámról. Úgy érzem, nem vagyok arra felkészülve, lelkileg sem, hogy azoknak beszéljek, akiknek a munkáját én magam is csodálattal figyelem, tanulmányozom. Két kollégám, barátom, aki már volt hasonló helyzetben elmondta, hogy ez egy kiváló lehetőség arra, hogy az ember eladja magát. Ezzel a díjjal ugyanis azt döntik el, hogy ebben az évben tehát az újabb versenyig ez lesz a trend. Ez nagy felelősség, kicsit félek is tőle.
Itthon nem díjazták
A hazai sajtószemlélet nagyon különbözik attól, ami a trend világviszonylatban. A World Press Photo-n egy magazinos szemléletű látásmódot díjaznak, nálunk pedig inkább a hírérzékenységre figyelnek. Más a magyar sajtópiac igénye, itt alig akad politikai jellegű magazin, míg Európa más országaiban pedig képletesen szólva szinte Dunát lehet vele rekeszteni. Hatalmas felvevőpiaca van, és mindegyik szeretne valami újabbat, érdekesebbet így aztán bátrabban vállalják az újfajta megközelítést, új képi nyelvet.
Akár felkérést is kaphatsz egy ilyen laptól?
Van esélye. Ez a konferencia épp arról szól, hogy a marketingesek, képszerkesztők megnézik a munkámat, felmérik, tudnak-e belőlem hasznot hajtani. Nem a lelkemre lesznek kíváncsiak, ez kőkemény üzlet. Ha valaki egy olyan szemléletmódot képvisel, mellyel az általuk képviselt médium tovább tud lépni, arra lecsapnak.
Most jó téma Magyarország
Vállalnál ilyen külföldi munkát?
Nem gondolkodtam erről. Szerintem Magyarország jelenleg egy elég érdekes terep a fotósok számára. Sajnos nem pozitív előjellel, de ismét a figyelem középpontjába került az ország utoljára a rendszerváltás idején voltunk érdekesek. A jelek szerint a mostani sajnos egy tartós hullám lesz. Szóval nem leszek itthon sem munkanélküli.
Biztosan. Ilyen tematikájú képekkel gyakran lehet találkozni, hisz mindig van a világnak olyan szeglete, ahol hasonló események történnek. Talán ami ráerősített erre az anyagra, az az, hogy én kerültem a direktbe politizáló, direktbe megmutató képeket: nem voltak véres fejű tüntetők, viperával csapkodó rendőrök, inkább a hangulatot akartam visszaadni.
A képsorozat egyébként a tv-székház ostromát és az október 23-i eseményt örökítette meg, digitális technikával készültek, így eredetileg színesek voltak, de átraktam fekete-fehérbe. Nagyon fegyelmezett formába kényszerítettem, mindegyiket megvágtam négyzet alakúra, ettől monoton, ütős lett az anyag. Már a forma is figyelemfelkeltő. A World Pressnél maga a tálalás is nagyon fontos. Nem elég a jó kép, azt be kell csomagolni egy olyan formanyelvbe, hogy az erősen üssön, egyértelmű legyen, sallangmentes, manírok nélküli. Vagyis ne legyen síró kisgyerek, vérző fejű tüntető. Nálunk másképp van. Mert mikor volt itt utoljára ilyen esemény? Ötven évvel ezelőtt. Azóta nem volt itt utcai harc, felgyújtott épület, égő autó. Így a magyar médiába pontosan ezek a képek kellenek. Ezt példázza, hogy a hazai versenyre a díjnyertes anyagon kívül, még két felvételt beküldtem. Az egyik egy színes, a tv-ostromról. Itthon ezt díjazták képriport kategóriában.
A tank kimaradt
Ennek két oka van. Az egyik egy művészi-lila, de ezt nem fejteném ki. A másik a prózai: én az MTI-nek dolgozom, ahova esemény közben is folyamatosan kell küldenem a képeket. Akkor a Deák tér a legkevésbé sem volt alkalmas terep, hogy elővegyem a laptopomat. Így aztán a szokásos módon beültem egy kávézóba elküldeni a képeket. Aztán amikor visszamentem a térre, egy kolléga mondta, hogy elkötötték a kiállított tankot. Tudtam, hogy ezt le kell fényképeznem, de mivel a tömegtől nem lehetett látni a tankot, elindultam, hogy keresztülverekedjem magam. Akkor azonban a rendőrök egy zárótüzet zúdítottak a tömegre, könnygázgránátokat lőttek ki. Amikor már a második ilyen süvített el a fülem mellett, akkor úgy döntöttem, hogy bebújok egy ott álló Csepel teherautó alá, ott biztosan nem találnak el. Ott volt a reuteres kolléga is, vele megbeszéltük, hogy egyetlen fotó sem ér annyit, hogy fejbe lőjenek érte, így aztán elhúztuk onnan a csíkot. Nos, ezért nincs képem a tankról.
A tűzvonalban voltál. Nem sérültél meg?
Nem. Egyetlen necces helyzet volt, amikor a tévé ostrománál, a főlépcsőn elkapott egy forradalmár, aki kétszer nagyobb volt, mint én, kevesebb hajjal, de szélesebb vállakkal. Ő odapasszírozott a falhoz és beleordított az arcomba: ki vagyok, honnan jöttem, kinek szaglászom. Amikor őszintén megmondta, hogy az MTI-nek fotózok, akkor kicsit gondolkodott, aztán azt mondta, oké és elengedett.
Szóval objektív médiumnak tartják az MTI-t
Azt gondolom, igen. Bár a Kossuth téri tüntetőktől többször hallottam már, hogy az MTI sem jobb, mint a többi. De megindokolni nem tudják a véleményüket.
A szombathelyi iskolaévek
Kacifántos életút volt. Én kétévesen kerültem Szombathelyre, édesapám származik onnan, a mamám fővárosi. Szombathelyen végeztem el az általános iskolát, és aztán bekerültem a Nagy Lajos Gimnáziumba, ami a vágyaim netovábbja volt. Menet közben kiderült, hogy annyira azért nem vagyok jó tanuló, ahogy azt elvártak volna. Ebből volt is jó néhány konfliktusom, de végül sikerült leérettségiznem, sőt bekerülnöm a kecskeméti főiskolára is, ahol két évet töltöttem, míg rájöttem, ez nem az én pályám.
Mit tanultál ott?
A gépipari és automatizálási szak, számítógép-technika ágazatát.. Jól hangzik, ugye? Én azonban igazából hangmérnök szerettem volna lenni, és ezért a Kandóra jelentkeztem. Ott azonban nem feleltem meg, és átirányítottak. Azt mondták: Szigetváry elvtárs, a pontszámai alapján magából remek gépipari és automatizálási mérnök lesz. Menjen Kecskemétre. Ez nem volt egy sikertörténet.
A rendőr és a kisfiú
És a fényképezőgépet mikor vetted először kézbe?
Hatéves koromban születésnapomra kaptam édesapámtól egy gépet és hozzá egy tekercs filmet. Mi a Deák Ferenc utcában laktunk, és a mamámmal elmentünk sétálni, hogy kipróbálhassam a fényképezőgépet. Emlékszem, a legszebb napsütés a megyei rendőrkapitányság alacsony kis kerítésénél volt. Megkértem a mamámat, hogy oda üljön le, és én nagy műgonddal megterveztem, hogyan fogom őt lefényképezni. El is készült a kép, csak aztán kijött a posztos rendőr és azt mondta, ezt azonnal hagyjam abba, ne fényképezzem a rendőrséget.
Megvan. Mindent elrakok.
Beteghordástól
Mennyire szeretted ezt a várost?
Hol igen, hol nem. Nem volt túl könnyű az életem, amíg ott voltam igaz utána sem. Azért jöttem Budapestre, mert úgy éreztem, hogy a lehetőségeim nem adottak a kibontakozásra. Amikor kikerültem a főiskoláról, akkor én fejembe vettem, hogy orvos leszek. Elmentem a Markusovszky kórházba beteghordónak, majd műtősnek. Öt évig nyomtam, közben folyamatosan felvételiztem az orvosira, de sosem vettek fel, különböző okokból. Egyedül a fényképezés érdekelt még. Így aztán becsöppentem a Fényszövbe laboránsnak. Na, az nem volt egy lélekemelő munka. Egy másfélszer másfeles sötétkamrában egy papírelőhívó gépbe dugdostam az exponált fotópapírokat, napi 8 órában. Amikor ezzel tele lettem, akkor döntöttem úgy, hogy elmegyek a városból, mert nem láttam a perspektívát benne.
Hogyan lett a laboránsból fotóriporter?
Hónapokon át kerestem a lehetőséget, de kapcsolatok nélkül ez szinte lehetetlennek tűnt. Aztán amikor megtudtam, hogy egy ismerős ismerősének ismerőse - aki laboráns - távozik a Népszabadságtól, akkor vettem egy nagy levegőt és felhívtam a szerkesztőséget. Elmondtam, hogy én egy senkiházi vagyok, de nagyon szeretnék fotózni az újságnak. Így indult. Abban az épületben akkor sok újság székelt, és az újságírók egyre többször kértek egy-egy kis maszek munkára. Aztán látták, hogy megbízható krapek vagyok, és jól dolgozom. Máig azt mondom, ebben a szakmában ez a legfontosabb. Aztán elindult az első hazai bulvárlap, a Mai Nap, ahova fiatal fotósokat kerestek. A kollégáim beprotezsáltak oda és két évig csináltam is. De igazából ez a bulvár műfaj nekem annyira nem jött be, de tanuló időszaknak kiváló volt...
Engem leginkább a politikai és a társadalmi élet érdekelt. Aztán elindult a Pesti Hírlap, a reklámszlogen szerint A polgári Magyarország lapja. Remek újságnak indult, aztán egy borzalom lett belőle. A kezdet kezdetén egy kiváló, józan gondolkodású csapat készítette, fantasztikus szabadságot kaptunk, írtam is, riportokat készítettem, nagyon szerettem azt az időszakot. Csak ott valami tönkrement az emberek agyában és el kellett jönni, számomra nem volt már vállalható.
Akkor kerültem a Magyar Hírlaphoz, nagy boldogságomra. Mindig csodáltam a képi szerkesztésüket, nagyra tartottam őket. Lehúztam ott 14 évet, az utolsókat már rovatvezető- képszerkesztőként. Közben sokszor pofozták át a lapot, változtatták, keresték az új és újabb arculatot. Ez aztán annyira sikeres volt, hogy még egy Pulitzer-emlékdíjat is kapott érte a fotórovat. Mindenféle nagyképűség nélkül mondhatom, hogy sikerült egy reformot elindítanunk a sajtópiacon.
Miért épp a sajtófotóba szerettél bele?
Ez érdekelt. Az ember kíváncsi a világra és óriási ott lenni, ahol történnek a dolgok. Megélem a pillanatot, magam látom. Nem egy kimerevített képpel vagy egy felvétellel jut el hozzám egy újságon vagy tévén keresztül. Régebben, amikor a környező országokban állt a balhé délszláv válság oda is ki-kijártam, még az is felmerült bennem, hogy háborús tudósító leszek. De az nagyon drága műfaj. Mindenesetre kipróbáltam, olyan helyre jutottam el, ahova egy civil nem.
Szombathely a pihenésé
Jössz néha Szombathelyre?
Persze. A család egyik fele, a húgomék ott laknak.
És fotós szemmel milyennek látod a várost? Fényképezed?
Őszintén szólva, ha én elmegyek, akkor pihenni megyek, és nem veszem elő a fényképezőgépet. A hobbifotózás nem az én műfajom. Jellemző, hogy a nyolcéves gyereket az anyja fényképezi, macerálnak is érte a családban. Nekem nem az a kikapcsolódás, hogy elmegyek sétálni és kattogtatom a gépet. Nekem az a pihenés, ha letehetem a felszerelést és inkább az agyamat járatom.
Az első, megfelelni annak a kihívásnak, ami ezzel a díjjal jár. Most elmegyek Amszterdamba, ahol tátott szájjal figyelik, mit mondok, és árgus szemekkel vizsgálják, mit csinálok. Nincsenek projektjeim. Én jó esetben előző este, rosszabb esetben napközben tudom meg, hova kell menni, mit kell fotózni. Kicsit most tanácstalan vagyok. Nem tudom, hogyan tovább.
Március 15-ére készülsz?
Attól tartok, nem csak én. Valószínűleg lesz alkalmam elkészíteni a díjnyertes sorozat folytatását, bár nem vágyom erre. Sok emberrel beszéltem, akik megnézték a nyertes képeket. Az agressziót látták benne és a félelmet. Az enyémet, meg azokét, akik csak belekeveredtek az eseményekbe. Én azt kívánom, bárcsak ne ismétlődne ez meg.
