Kezdjük azzal, hogy a spártai nem fél. A spártai soha nem lenget fehér zászlót. A spártait gyermekkorától fogva válogatott viszontagságokkal acélozzák, hogy egyszer majd örömmel áldozza életét a csatamezőn. Ebben a vonatkozásban tehát nemigen hasonlít az popcornzabáló nyugati moziközönségre, noha a kultikus comic-rajzoló, Frank Miller képes párhuzamot vonni a mai társadalmi meghatározottságok és az antik katonaállam között:
"Egy vízválasztóról beszélünk. Ennek köszönhetjük mindazt, amit ma úgy hívunk: nyugati civilizáció. Szabad emberek vagyunk, és ez valahol ott is kezdődött, hogy háromszáz fiatal férfi addig védett egy kicsiny szorost, mígnem egész népük ráeszmélt, hogy mögéjük kell állniuk" - fogalmazta meg gondolatait a szívéhez közel álló téma kapcsán, amit az 1962-es A 300 spártai című filmből merített, s ami gyerekként annyira megrázta, hogy onnantól kezdve csak arra várt, hogy újra elmesélhesse a történetet a maga módján.
Blue boksz hegyek, megbütykölt színegyensúly, tologatott kontraszt
2006-ben fordult a kocka, és Zack Synder rendező kopogtatott be, hogy az elkészült, zajos sikert hozó képregényt vászonra adaptálja, mindössze hatvan nap leforgása alatt, gyakorlatilag egyetlen nagy stúdióban. A 300-at ugyanis pontosan úgy képzelték el, hogy az zömében effektek garmadából, rendkívül expresszív fényfestésből álljon, azzal a nem titkolt céllal, hogy a valóságtól való elrugaszkodás nyomán minél pedánsabbul idomuljon az eredeti képkockákhoz.
Az alig két hónapos forgatást követő egy teljes évnyi digitális utómunka végül megtette a maga jótékony hatását: lebilincselő, a még félegészséges giccset súroló látvány-univerzumot sikerült az effektbandának összepasszintani, amiről a Leonidász királyt megformáló Gerard Butler csak úgy nyialtkozott: "olyan, mintha valaki végignézte volna a csatát, most pedig újraálmodja."
És lassítva loccsan a bordó vér, lidércesen derengő napkorong előtt dőlnek hullák a szakadékba, s állandó téma a trailer óta. Vajon elviselhető-e az ilyen mértékű természetellenesség, vagy ellenkezőleg, az kimondottan a mítosz-jelleget szolgálja (írják meg nekünk, ha gondolják, vagy pedig nem).
Meghalni, bármelyik emberért
Több helyütt filmkedvelők vitájának tárgyát képezi a tartalom is, noha elvileg nem kéne, hiszen a képregényből egyértelművé válik: itt nem a múlt hajszálpontos leképezése, azt felülírja a heroizmus kiélesítése, amivel az apró spártai különítmény hajlamos farkasszemet nézni a többezerszeres acsarkodó túlerővel.
Jellemző párbeszéd - és a film egyik csúcspontja - például az, amikor a magát isten-királynak valló teljhatalmú perzsa vezér, az aranyakkal teleaggatott, emberentúlinak ható Xerxész odadöngicséli Leonidásznak: "hogy mersz velem szembeszegülni, aki bármelyik emberét leöletné a győzelemért?", mire a büszke király így felelé: "én bármelyik emberemért meghalni vagyok hajlandó."
Egyedül ott jajdulunk fel kicsit, amikor látjuk: nemhogy szimpla kromoszóma-gondokkal küzdő katonákat, de pokolból szalajtottt, troll-szerű mutáns lényeket is csatasorba állít a sötét ellenfél. Oké, hogy a fantazmagóra mezeire lépünk a képi hatásokkal, na de hadd érjük már be annyi hihetetlenséggel, hogy a spártaiak még egy nyílzáport alatt is azon kacarásznak, hogy nem baj, legalább árnyékban harcolunk.
A film a túlkapások dacára elejétől a végéig odatapasztja tekintetünket a gyöngyvászonra, bár csűrös csavarokra ne tessék várakozni. Lesz azonban cuppogó hús, vaksetét ármány, felesleges szexjelenet, de a Gladiátor meg a Trója még így is szépen elbujdoshat messzire.
