A művészet mindannyiunk számára ad valamit. Az alkotó kiadja magából azt, ami épp benne van, a közönség - jelen esetben a festészért rajongó néző - pedig a képek által keltett benyomásokkal gazdagodik. Rohanó világunkban, ahol egyre nagyobb teret hódít a digitalizáció, mindig nagy öröm egy, a prekoncepciókkal nem törődő művészemberrel találkozni.
A szombathelyi, húszas évei végén járó Black Ákos lelkes amatőr festő. Képei talán elsőre valami furcsa nyomasztó érzést keltenek, mégis megfogják az embert. Vele beszélgettem többek között arról, hogy honnan jött a festés, mint hobbi, hisz nem egy tipikus kikapcsolódás, főleg, ha az ő korosztályában.
Mesélnél kicsit magadról? Mivel foglalkozol és honnan indultál, aminek köszönhetően végül a festésnél lyukadtál ki?
B.Á.: 30 éves leszek idén decemberben és egy multinál dolgozom a vegyi laborban. Egy műszakban dolgozom, a hétvégéim szabadok. Ez annyiban járul hozzá a hobbimhoz, hogy van szabadidőm, ami azért nem mellékes. Az, hogy jó készségem van a rajzhoz, már iskolás koromban kiderült, és vált világossá, hogy foglalkozni is szeretek ezzel. Papírral és grafittal kezdtem, amit nagyon élveztem. Már akkor úgy éreztem, hogy ez az, ami kikapcsol igazán. Amikor leültem rajzolni, és ez így van most is, mintha megszűnne körülöttem a világ. Még suliban részt vettem rajzpályázatokon, ahol helyezéseket is értem el. De persze ezek amatőr szintű versenyek voltak. A művészet tanulásában sosem mélyedtem el, például művészeti iskolába nem jártam.
A rajzoláson kívül esetleg volt más irányú próbálkozásod? Kitenkintés más művészeti irányba?
B.Á.: Az a helyzet hogy a zenéhez nem volt türelmem. Nagyon szívesen megtanultam volna gitározni vagy zongorázni, de nagyon nehéznek éreztem ezeket és talán türelmem sem lett volna hozzá. Így a zene kimaradt. A vizuális irányzat tényleg az amiről tudtam, hogy az én utam. A képek, formák. Ez az én világom. Sőt, itt is csak az, ami kézzel való alkotásról szól, a modernebb, digitális alkotás nem áll közel hozzám. Azt szeretem, hogy a két kezemmel teszem ezt lehetővé, valósíthatom meg. Amúgy is magamnak való típus vagyok, amikor elkezdtem festeni, akkor kivonultam a természetbe, s bár szeretek a négy fal között alkotni, tervezem, hogy visszatérek a kezdetekhez, ha megtalálom a megfelelően nyugis helyet, hogy újra a szabadban alkothassak.
Ha jól tudom magára a festésre viszonylag későn találtál rá, ha onnan nézzük, hogy már iskolás korodban egyértelmű volt az, hogy a kézügyességed megvan hozzá. Ennek mi az oka?
B.Á.: A festés egy elég friss történet, tavaly májusban kezdődött. Igazából éltem az életem, volt egyfajta jövőkép előttem. Úgy hozta az élet, hogy jött egy csalódás, ami aztán megváltoztatott sok mindent. A volt párom dolgozott vásznon, nála láttam ezt az alkotási folyamatot. Már nem voltunk együtt, amikor úgy döntöttem, én is kipróbálom. Pár kellékanyag beszerzése után neki is láttam. Annyira megtetszett, hogy ma már nem tudom úgy elképzelni az életem, hogy a festés ne legyen része. Szánok rá külön időt természetesen, és igen, ha jön az érzés, akkor annak jobb ha enged az ember. Egy biztos, erőltetni ezt nem lehet. Páran kérdezték már miért nem próbálok ebből megélni. De az már munka lenne számomra. Nekem fontos, hogy megmaradjon a festés annak, amiért elkezdtem, kikapcsolódásnak.
Mit szólnak ehhez a barátaid? Furán néznek rád? Ér bármilyen előítélet a hobbid miatt?
B.Á.: Ahogy már említettem, elég magamnak való ember vagyok, nem sok mindenkit ismerek. A szűk baráti társaságom sem kifejezetten művész körökből való. Bánom, hogy alig, vagyis kevés művészi beállítottságú embert ismerek. Sokan nem is néznék ki belőlem, de hát a sztereotípiák mindenkivel szemben élnek. Hozzáteszem, én nem érzem magam művésznek és azt gondolom hogy a technológia, mint például a mesterséges intelligencia, megöli picit a művészetet. Legyen szó festésről vagy akár zenéről.
Említetted, hogy egy csalódás után nyúltál először az ecsethez és vászonhoz. Akkor egyfajta terápia számodra a festés?
B.Á.: Terápiának nem mondanám, mert ha gyógyulni szeretnék, akkor más módszerekhez fordulnék. Inkább fizikai dolgokban hiszek, mint terápiás eszközök, azaz terápiás módszer számomra a testedzés vagy a biciklizés. A fizikai fáradtság az, ami el tudja feledtetni velem a problémákat. A festés számomra inkább az érzélmeim megélését jelenti, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Ezek hozzám tartoznak.
Van egyfajta különös, nyomasztó érzése az embernek egy-két képed láttán. Ahogy az előbb említetted, az érzéseid azok, amiket megpróbálsz megjeleníteni. Depresszív, esetleg szorongó alkat vagy?
BÁ.: Ezt már sokan mondták, igen. De az érzelmeim vezérelnek amikor festek. Van vidamabb képem is persze. A depresszivitás talán valamennyire igaz lehet, a szorongás nem jellemző rám. A művészetben az jó, hogy mindenki azt lát bele, amit akar.
Hol a határ számodra a munka és hobbi között? Mármint említetted, hogy van egy pont, ahol már számodra munkává válna a festés és elveszítené intimitását. Mi a helyzet, ha mondjuk egyszer úgy adódik, hogy felkérnek egy kiállításra? Az még belefér?
B.Á.: Természetesen, ha úgy hozná az élet, egy kiállításra sem mondanék nemet, hisz az azt jelenti, hogy elindított másokban is valamit az, ami bennem van, vagy alkotáskor volt. Egyenlőre viszont nem keresem erre a lehetőségeket. Élvezem, csinálom. Sodródom. Ha például valaki azt mondaná, hogy szeretné megnézni a képeimet, szívesen meg is mutatom őket.
A tehetség az egy adottság, nem tanulható, maximum fejleszthető. Szoktál esetleg élni ilyen lehetőségekkel? Egyáltalán van erre igényed és lehetőséged itt Szombathelyen?
Egy, a szó szoros értelmében vett művésszel nagyon szívesen leülnék beszélgetni, vagy akár együtt festeni. Például voltam párszor élményfestésen. Itt Szombathelyen is részt lehet venni ilyen eseményen. A festéshez minden eszköz adott ilyenkor, és amellett, hogy egy nagyszerű élmény is, kikapcsolódás, és még tanulhat is az ember.
Egy művész, legyen az amatőr vagy profi, valahonnan inspirálódik, amit később a maga módján kivetít. Te honnan szerzel inspirációt? Jársz kiállításokra, esetleg figyeled a kortárs művészeket?
B.Á.: Salvador Dali kiállítás sajnos tavaly kimaradt nekem, de idén a Van Gogh kiállításra biztos elmegyek. Ő amolyan nagy kedvencem. De például szeretek élőzenei koncertekre járni vagy akár színházba. A kortárs festők pillanatnyilag nincsenek a látóteremben. Viszont nagyon sok verset olvasok. Till Lindemanntól, vagy most éppen Jim Morrisontól.
Ákos további munkái az instagramm oldalán láthatóak.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
