Jelentőségét egy pillanatra sem felnagyítva kezdjük talán ott: ha Anton Corbijn nem létezik, akkor lehet, hogy ma gyökeresen másként néz ki a zenei videók világa. De mégis megszületett, a holland Strijen szigetén, ahonnan az elvágyódás törvényszerű volt: potom tizenhét évesen, 1972-ben szerelembe esett a zenére irányuló fotózással, amikor - még apja kamerájával - megörökítette a Solution popcsapat egyik koncertjét, hogy később egyre mélyebbre és mélyebbre ásson.
A fotózást önnön gátlásainak ellensúlyozására, illetve azért kezdte el, hogy "messziről jött idegenként" közelebb kerülhessen a rock világához - kisvártatva azonban már Hollandia legnagyobb zenei lapjának kattintgat. 1979-ben szedi a sátorfáját, hogy a lehető legkisebbre csökkentse a távolságot az ő szívének kedves post-punk előadókhoz
Az idolok leszállnak közénk
Tette mindezt egészen más megközelítéssel, mint pályatársai: a hetvenes évek sterilen élesség- és fényezéspárti, tökéletességre törő koncertfotós hagyományt nagy ívben megkerülve Corbijn a fekete-fehér, elkent kontúrokkal övezett, szemcsézett képek mellett tett esküt, berántva a zenészvilág addig érinthetetlennek tűnő idoljait a szemlélő szférájába.
Alanyait rendszerint valamilyen különleges, meghökkentő, nyugtalan, olykor a sztárságtól egy-az-egyben elszakító helyzetekben (is) ábrázolja: láthatjuk David Bowie-t ágyékkötőben, Peter Gabrielt egy vízipisztollyal kommandózva, vagy a Miles Davisről készített elkerekedő szemű portrét, amire a művész úgy emlékszik vissza: a jazzvirtuóz nagyon goromba volt vele, öt percet kapott csak a fotózásra egy hotelszobában, mégis pályafutása leghíresebb képét követte el.
Corbijn a monokróm időszakon túl egyéb koncepciózus sorozatokat is készített. "Kék" képein a paparazzo-jelenséget vizsgálja oly módon, hogy maga is belehelyezkedik a lesifotós pozíciójába, éreztetve annak alantas szerepét (az egyik legérdekesebb fotóján Mel Gibsont örökíti meg egy félig tárt ajtón át, amint éppen fekvőtámaszokat nyom), egy másik szériában pedig ő maga bújik nagy emberek gúnyájába Mercurytól Hendrixig, ezzel is egy újabb megvilágításba helyezve a kinézetre oly sokat adó sztárlétet.
Videoklipjei egy külön szobában forognak a kiállításon
Bár fő profilja máig a fényképezés maradt - plusz pár tucat albumborító -, a holland fotográfust a legtöbben mégis klipjei alapján ismerhetik: ebben a lajstromban olyanokat jegyez, mint Nirvana, U2, Metallica, Coldplay, vagy a Depeche Mode, utóbbiakkal máig aktív baráti- és munkakapcsolatot ápol. Legjobb alkotásai azok, amik valamiféle torz, színpadias, szürreális szatírái a hétköznapi mókuskeréknek. Legnagyobb vállalása pedig a Joy Divisionről készült, egészestés játékfilm, ami a szenvedő, megcsaló, epilepsziás, s végül öngyilkosságba menekülő Ian Curtis frontember életét dolgozza fel.
A Corbijn kiállításnak karizmája van: belengi a blues keserűsége, a rock & roll önpusztítása, a vad életek ráncokba rendeződő öröme, a rivaldafény felemássága, az elmagányosodás, az izzadságcseppekbe sűrűsödő erotika, a visszaütő celeb-lét. Hatásvadász, de a lehető legjobb értelemben - nem csak ajánlott, de majdhogynem kötelező fotókedvelőknek és zenemániákusoknak egyaránt.
Július 5-ig megtekinthető a Ludwig Múzeumban (Művészetek Palotája), és ezt a feltételes módot érdemes készpénzre váltani. Örök élmény.
