Esernyők a magasban, rekkenő a hőség, árnyék sehol. Népviseletes és nyári ruhás nénik kortyolgatják sörüket, közelükben elegáns öregúr zakóban és golfsapkában szódázik. Kölykök spongyabobos lufikkal, tejfölös langalóval és popcornnal futkorásznak. Vasárnap délután van, eső után. A világ végén járunk, helyesebben a határ szélén, a főként horvátok lakta zsákfaluban, Szentpéterfán. Méghozzá az itteni kisebbség legnagyobb kulturális seregszemléjén, az immár ötödször megrendezésre kerülő Petno-n. Az etno-fesztivál már másnapos, tegnap, mesélik a helyiek, hajnali hatig ment a dáridó.
A kora délutáni kultúrprogram utolsó taktusaira érünk ide, hatalmas tapsot kapnak a szombathelyi Ungaresca táncosai. Szünet, átszerelik a berendezést szabadtérre. Kint a sörasztalok mögött nagycsaládok piknikelnek. Egy-két sátor áll, nincs tumultus, viszont nekem drágának tűnik minden (egy félliteres ásványvizet 250-ért kapok, egy szelet szalonnás kenyértészta 700-at kóstál). A nap slágere gyerekszemmel a centrifuga-motorral hajtott, gépi fazekaskorongra hajazó spriccelős festékszórós masina, amivel saját kezűleg tíz másodperc alatt mixelhetünk a falunkra egy műalkotást. A kultúrház előterében lehet kötelet verni és papír napórát készíteni, és árulnak házi pogácsát és mézeskalácsot.
Hol német, hol keverten horvát és magyar szavak ütik meg a fülemet, mellettem egy nénike horvátul magyaráz, egy bácsi németül válaszol, úgy tűnik, jól elbeszélgetnek. Már az utcán, a rendszámokat figyelve is feltűnt, többen a határ másik oldaláról, Ausztriából érkezhettek. Persze odaát is számos horvát település található, ahogy itt is, a vasi határszélen. A szentpéterfai Petno Fesztivál (a szó a Petrovo Selo helységnév és az etno szó keveréke) ugyanis több mint egy szimpla falunap, találkozási lehetőség elszármazott és idevalósi horvátoknak-osztrákoknak-magyaroknak, időseknek és fiataloknak.
Nyelvük olyan a kinti horvátoknak, mintha a középkorból csöppentek volna ide
Szentpéterfán, meséli egy helybéli, több mint ezren élnek, közülük sok a horvát, de leginkább már csak az idősek beszélnek a hétköznapokban is anyanyelvükön. A gyerekek, ha meg is értik a nyelvet, nem szívesen használják. Pedig a helyi általános iskolában már elsőtől tanulják, hetediktől pedig az irodalmi horváttal is megismerkednek, hogy aztán képesek legyenek nyelvvizsgázni. Mesélik, a kinti horvátok az anyaországban az itteniek nyelvén csak mosolyognak, nekik ez olyan, mintha a középkorból csöppentek volna ide. A modernizáció óta keletkezett újkori szavakat már nem ismerik, azokat többnyire magyarul mondják, többnyire nem is néznek utána, hogy az anyaországban milyen kifejezéseket használnak. Nekik így természetes.
A falu kulturális élete irigylésre méltó (mondom én, aki gyüttmentként egy közeli magyar faluban nem tapasztalok túl élénk közösségi-kulturális mozgolódást), van két tánczenekaruk, ott a Koprive tamburazenekar, működik asszonykórusuk és felnőtt színjátszó-körük, működtetnek helyi tv-t is.
Hétréten át, mulatozás Stipan Djuric-csal
Míg beszélgetünk, az őrségi kötődésű, amúgy zalaegerszegi etno-csoportosulás, a Hétrét is beáll. A megszokott színes világzenét kapjuk, sajátosan hétrétes értelmezésben: ahány szám annyi ország, játszanak cigány, szerb, román, ír és még ki tudja hányféle muzsikát. Mi remekül elvagyunk, de néhány néptáncos fiatalt leszámítva a sörpadok mellett ücsörgők láthatóan inkább egymás társaságát élvezik, mintsem a fesztiválos szórakoztatást.
A vasárnap fő attrakciója, a magyarországi horvátok egyik favoritja, a pécsi horvát színház színésze: Stipan Djuric (Gyurity István). (Mondják róla: állítólag országos ismertségre anno a Matáv-tudakozó reklámjában tett szert.) Még megvárjuk, ám amikor a kedves, mosolygós színész operett-slágerekre zendít rá, mehetnékünk támad. Pár számot még várunk, aztán a helyi Koprive zenekarral kiegészülve végre horvát muzsikát játszanak. Öregek és fiatalok a padoknál félhangosan vele dúdolnak, egyik szám jön a másik után… a végét már nem várjuk meg, bár izgalmas belenézni egy számunkra ismeretlen kisközösség életébe. Ezek a dalok, hamar belátjuk, mégsem nekünk és hozzánk szólnak.
És ha bulvárlap lennénk, külön flekkben értekeznénk arról is, hogy kifelé menet a sátornál még megpillantjuk Eriket a No Thanxből, (ő is horvát, és helybéli) csíkos pólóban, barna-bőrű kedvesét ölelve…
