Annyi zene és zenekar él és mozog már a világon, hogy ha nem szelektálunk, könnyen úgy érezhetjük, belefúlunk az információk özönébe. Nem nehéz eljutni odáig, hogy újra és újra megcsapjon a felismerés, miszerint minél több felfedezőtúrát teszünk az egyes zenei világokba, valójában annál kevesebbet tudunk. Az ismert nevek jól körüljárható világítótornyok ebben a zsibvásárban, vannak azonban olyan kevésbé ismertek is, akiket szintén nyugodtan odapakolhatunk melléjük - nem csak azért, mert ők is jók, hanem mert ha kicsit másképp alakul a sorsuk, mondjuk egy fokkal jobban promózzák őket, akkor ma már őket is a legnagyobbak között emlegetnénk. Hogy a Soil & "Pimp" Sessions is ebbe a kategóriába tartozik, az a fővárosban tartott hétfői koncertjük után nem kérdéses.
A hattagú japán zenekar öndefiníciója nagyon jól lefekteti az alapokat zenéjüknek: "Mindig úgy éreztük, hogy a jazz világában van egy íratlan szabály, vagyis a zenészeknek elég a technikáikra figyelniük, a közönség meg azért van ott, hogy ezt csodálja. Mi ettől akartunk elszakadni, és izgalmas zenét alkotni, ami sokkal több interakciót követel meg a hallgatósággal" - írják oldalukon. Hogy ez a kötelék kifeszüljön, és összekösse a színpad előtt és az azon állókat, arról Shacho gondoskodik, aki szokatlan szereppel van jelen a zenekarban: ő az agitátor, dolga a falak ledöntése, a közönség feltüzelése. Az A38 koncerthajó színpadára a banda (furcsán hangzik, igen, de talán nem lövünk nagyon mellé az elnevezéssel, mindjárt kiderül, miért) nevéhez híven a ceremóniamester egy pimp, azaz a világ királyaként pózoló strici minden kellékét magára öltötte: fekete-fehér csíkos köntös, hasonló színösszeállítású luxuskalap, a lila fénycsóvákban meg-megvillanó aranylánc.
Ha villanygitár lenne, az is elmenne
De a többiek sem azok a konzin nevelkedett klumpás formák voltak, épp ellenkezőleg, ők azok, akiket az első napon hazazavartak volna a zeneiskolából: ha Motoharu kezébe villanygitárt adnánk a szaxofon helyett, egy nyers punkzenekarban is elmenne a külsejével. De karakterológia szempontjából az összes tag megérne egy kisebb értekezést: az, ahogy a Tabu Zombie szúrós szemmel végigpásztázza a közönséget, majd a kontrolládákra felpattanva belóg föléjük, és énekeltet velük trombitájának mikrofonjába, ahogy a kicsattanó erejű Midorin a dobok mögött szabályos energiavihart kavar, ahogy a Joey Ramona-re emlékeztető billentyűs, Josei pedig ellenpontozásként halálosan nyugodt és kecses mozdulatokkal szólózik.
Haláldzsessznek is nevezik stílusukat
Hogy zenéjük közel nem a morózusan szakállpödrögető, hangzatokat kémcsőben méricskélő, mozdulatképtelen sznoboknak szól, az már az első percekben egyértelművé vált. Az általuk csak death jazznek aposztrofált stílus elsöprő és feltartóztathatatlan, kényszerzubbony alól szabaduló rohamtempó, egyszer szökell mint a ska, másszor lüktet mint egy new yorki house - hozzá képest még a leghevesebb hard bop is altatódalnak tűnik. Nem véletlenül nem pakoltak be székeket az A38 fenekébe, mint az egy nappal korábbi Sun Ra Arkestra koncertre: ha háborúba szólítanának a jazz nevében, szó nélkül markolnánk fel a fegyvert.
