Egy magyar házaspár, Zárug Zita és Harkányi Árpád, akik nászútjuk alatt körbekerekezték a Földet, a Vas Megyei Kerékpáros Szövetség meghívásának eleget téve Szombathelyen járt, és előadást tartott, közel 100 fotót is bemutatva. Előtte pedig volt lehetőségünk egy interjút készíteni velük.
- 40 ezer kilométert tettetek meg. Hogy indul meg az ember egy ilyen nagy túrának? Úgy, mint Forrest Gump, hogy ha már elfutottam az utca végig, akkor elfutok a város végégig, és ha már eljutottam a város végig, akkor elfutok a megye végig, és így tovább?.
Árpád: - Hát egyébként vicc nélkül, de valahogy így történt. Mondjuk, akkor még csak fejben tervezgettük az utazást. Azt beszéltük, hogy hova is kéne menni, Indiába, Délkelet-Ázsiába, Ausztráliába és Új-Zélandra, és ha már ott vagyunk, akkor teljesen körbe. Szóval, ez tényleg úgy volt, mint a filmben. Aztán én mondtam, hogy jó, de akkor menjünk biciklivel.
Zita: - Én pedig mondtam Árpinak, hogy jó, de akkor legyen ez nászút.
- Így kell rávenni a férfiakat, hogy házasodjanak meg.
Zita: - Ugyan, nem volt semmiféle hátsó szándék a dologban.
- Viszont egy ilyen nagy utazást jól meg kell előre tervezni. Először is Európában még csak csak elboldogul az ember, de voltatok ti a tengerentúlon is.
Zita: - Erre szoktuk mi viccesen mondani, hogy a tengeren átúsztunk.
- Vízibicikli?
Zita: - Igen, vagy az. De nem. Egészen egyszerűen átrepültünk a legtöbb ilyen helyen. Sokszor szálltunk hajóra is, például Indonézia szigetei között vagy Szingapúrból mentünk így hajóval szintén. Volt, hogy szükség volt, például dzsip bérlésre, mert olyan magas hó volt, hogy nem tudtunk biciklizni, vagy buszra kellett szállni.
Árpád: - Az első két évet és a 19 500 kilométert Ázsiában tettük meg. Ez a kilométeradat egyébként a tisztán kerékpárral megtett távokat jelenti. Aztán jött Ausztrália három hónappal, majd fél év Új-Zéland, ahol dolgoztunk is. Az utolsó egy évet az amerikai kontinensen töltöttük. San Franciscótól Sao Paolóig mentünk, onnan Párizsba repültünk, aztán onnan indultunk haza.
- Mennyi cuccal vágtatok neki?
Zita: - Úgy érezzük, rengeteg. Négy darab húsz literes speciális biciklistáskánk volt fejenként, tehát összesen nyolc, vízhatlanok, nagyon jól bírták a strapát. Ezekbe pakoltunk bele mindent, ami az élethez szükséges. Szépen meg is tapasztaltuk azt, mennyire kevés holmi elég, hogy boldog legyen az ember.
- Négy évet töltöttetek távol a hétköznapoktól. Sok pénz kell ahhoz, hogy az embernek ennyi időn át ne kelljen dolgoznia, és csak utazgasson a nagyvilágban? Bár igaz, mondtátok, hogy Ausztráliában dolgoztatok három hónapig.
Zita: - Nagyon egyszerű egyébként a dolog, mert az utazásaink során szerkesztettünk falinaptárakat, amiket később itthon árultak. Az abból befolyt összegek pedig segítették a mi további utazásunkat.
- Ez a nagy vállalás valamilyen rekorddöntéssel is járt?
Árpád: - Jelentkeztünk a Guinnessnél a Világ leghosszabb nászútjára, de a bizottság azt mondta, hogy ez túlságosan specifikus. Aztán azt javasolták, hogy jelentkezzünk a leghosszabb fekvőkerékpáros utazásra, aminek eddig nyolcezer-valahányszáz kilométer a rekordja. Mi most ugye csináltunk 40 ezret. Ennek szigorú szabályai vannak, és bizonyítani kell, amire egyszerűen még nem volt időnk, mióta hazaértünk, az úton meg pláne. Ez most folyamatban van, reméljük, hogy összejön, poén lenne egy ilyen címet magunkénak tudni.
- A fekvőkerékpár kényelmesebb mint a hagyományos?
- Zita: Sokkal, sokkal kényelmesebb.
Árpád: - Ez volt a fő szempont, amiért ezeket választottuk. Illetve a légellenállásunk is sokkal jobb lehetett volna, de ez ennyi holmival a bringán sajnos nem érzékelhető.
- Nem volt olyan pillanat, amikor elegetek lett az egészből, és azt mondtátok, hogy a fene essen a biciklibe, behajítom a következő bokorba?
Zita: - Ha ilyen lett volna, akkor nem lennénk itt szerintem.
Árpád: - Legfeljebb olyan akadt, hogy akkor most már álljunk meg pihenni, vagy menjünk ebből az országból valami könnyebb terepre, könnyebb éghajlatra, de olyan, hogy végképp feladjuk, nem. Annál azért nagyobb volt bennünk az elhatározás.
Melyik országra voltatok a legkíváncsibbak, amikor elindultatok?
Árpád: - Nekem Pakisztán volt az, amit a legjobban vártam. Hozta, sőt felülmúlta a várakozásaimat. A pakisztániak nagyon kedves, barátságos népség, és gyönyörű tájaik vannak.
Zita: - Nekem abszolút egész Közép-Ázsia, én nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz. Mert mindenki Délkelet-Ázsiáról beszél, hogy milyen szép és izgalmas, erről a térségről pedig viszonylag kevés szó esik. Latin-Amerika is nagyon tetszett, nagyon színes, szagos volt. Peru és a hegyek, na, azok egészen csodálatosak voltak.
- Milyen kerékpárutakkal találkoztatok?
Árpád: - Semmilyennel, a világ más részein ugyanis nincsenek kerékpárutak. Meg hát mi ugye javarészt országúton bicikliztünk.
Zita: - Vagy az van, hogy nincsen, vagy akár még ellenségesen is viselkednek a kerékpárosokkal.
- Volt ilyen tapasztalat?
Zita: - Nekünk nem, csak a helyiektől hallottuk, hogy a hétköznapi kerékpárosokkal szemben azért elkövetnek ezt-azt.
Árpád: - Ebből a szempontból Európa és Magyarország egy fantasztikus hely.
- Mennyire néztek rátok úgy, mint égből pottyantakra?
Árpád: - Jó párszor. Sok olyan vidéken is jártunk, ahol szó szerint nem láttak még nyugati embert, pláne nem fekvő kerékpáron.
Zita: - De sokan nagyon kíváncsian odajönnek, kérdezősködnek. Az egy általános kérdés volt, hogy hol van a kormány ezeken a bicikliken? Mert nagyon speciális a kialakításuk. Meg, hogy benzinnel vagy dízellel megy-e? De egyébként ez egy nagyon jó kapcsolódási pont, hogy elinduljon egy társalgás.
- A legfurcsább étel, amivel találkoztatok?
Árpád: - Talán a legextrémebb az Vietnamban volt. Leértünk a hegyekről, és megörültünk, hogy végre, civilizáció, csak éppen ott esznek kutyát, különlegességnek számít. Próbáltunk venni valami kaját, de mindenütt csak kutyát sütöttek.
Zita: - Egy keresztény család befogadott minket aznap este, és náluk ettünk. Nagyon, nagyon kedvesek voltak.
- Lesz ebből könyv?
Zita: - Igen. Megint egyébként a naptáras módszerhez nyúltunk. Mert kiadtunk egy újabbat, és az abból befolyt összegből szeretnénk most megfinanszírozni a könyvet. Igyekszünk tavaszra kiadni. Legalábbis az elsőt.
- Ez egy sorozat lesz?
Zita: - Maximum két kötet.
- Külön büdzsé kell erre is? Én azt gondoltam, ha én kiadó lennék, és hallanám a történeteteket, két kézzel kapnék utána.
Árpád: - Hát sajnos, ez nem így megy. Ha kiadón keresztül próbálnánk meg dolgozni, akkor éhen halnánk, mire ebből pénzt látnánk. Legkésőbb jövő karácsonyra már a második könyvet is szeretnénk megjelentetni és lezárni ezt a történetet, hogy újabb kalandba kezdhessünk. Most ugye fizikailag már hazaértünk, de még közel sem zárult le ez az utazás.
Zita: - Annyi csodálatos emberrel találkoztunk, olyan elképesztő élettörténetekbe pillanthattunk bele! Azt is beleírjuk, ahogy a különböző kultúrákat láttuk. Vagy ahogy a szemünk előtt sorakoztak a különböző ételek, az állatok, az élővilág, ez valami hihetetlen élményanyag. Ezt egyszerűen nem lehet nem leírni.
Árpád: - Az a kihívás, hogy hogyan sűrítjük ezt egy vagy két kötetbe. De rajta vagyok, ezt már elkezdtem írni.
- Mi van az utazás végével? Az ember hazaér, belép az országba, nem tudom, mondjuk Hegyeshalomnál, bekerekezik a háza elé, és letámasztja a biciklijét. Hogy lehet visszarázódni?
Zita: - Rendkívül egyszerű, mert biciklizés közben is van egy ritmusa az ember életének. Ott is felkeltünk, útnak indultunk, sőt olyan hétköznapi dolgokkal is kellett foglalkoznunk, mint mosni a ruhákat, enni. Hazaérkeztünk, itt is ki kellett csomagolni a ruhákat, kimosni, enni kellett.
Árpád: - Ezek a hétköznapi dolgok az úton sokkal nagyobb kihívásnak bizonyultak, amibe azért belefáradtunk. Már egy évvel a hazaérkezés előtt tudtuk, hogy idén szeptemberben hazaérünk, készültünk rá lélekben. Most pedig élvezzük a komfortot, hogy ivóvíz folyik a csapból. Hogy könnyen be tudunk vásárolni, hogy itt vannak a barátaink és a családunk.
Zita: - És vannak kerékpárutak.
- Mi volt az első olyan dolog, amit csináltatok a hazaérkezéskor?
Zita: - Én ettem egy jó adagot édesanyám szilvás gombócából.
Árpád: - A bátyáméknál a távollétünk alatt született két gyerek, akiket még nem láttam élőben, csak fotókon meg Skype-on. Őket látogattam meg.
