Borongós augusztusi nap volt, a hőhullámok után az ember végre ismét úgy tudott levegőt venni, hogy nem érezte közben személyes sértésnek az időjárást. Z. ekkor kapott egy telefont, a vonal másik végén egy női hang volt. Olyan hang, amit évtizedek óta nem hallott. Egykori osztálytársa kereste, hogy szóljon: harmincéves érettségi találkozó lesz.
Harminc év. Az ember ilyenkor először általában azt számolja ki, hogy ez tényleg harminc-e, aztán rájön, hogy igen, és inkább elmegy inni… Z. is így tett.
A törzshelye felé vette az irányt, ahol a kerthelyiségben a hűvösebb idő és az eső fenyegetése ellenére rendesen gyűlt a nép. Fiatalok használták ki a nyári szünet utolsó napjait, idősebbek estek be munka után, Z. pedig hamarosan P.-vel, G.-vel és egy számára ismeretlen negyedikkel, M.-mel találta szemben magát. A beszélgetés természetesen gyorsan eljutott az iskoláig.
Harminc év után ez elkerülhetetlen. Először jönnek a szép emlékek, aztán valaki elmondja, hogy a matekérettségi előtt reggel bevodkázott, mégis négyest kapott. G. megemlíti, hogy a Covid alatt szóbeli nélkül érettségizett.
Aztán M. mondott valamit a történelemtanárról.
– Nálunk a töritanárnak Hitler bácsi és Göbbels bácsi volt, de érdekes módon a komcsikat nem becézte ilyen kedvesen.
Egy kocsmai beszélgetésben ez az a mondat, amely után már mindenki leteszi egy pillanatra a poharat. M. akkoriban negyedikes volt, és antifaként szóvá is tette a dolgot. Nem feltétlenül azért, mert az érettségi előtt az ember mindenáron szeretne ideológiai vitát folytatni a történelemtanárával, hanem mert szerinte mégiscsak furcsa volt ez a kettős mérce.
A vita állítólag nem maradt következmények nélkül. A tanár az egész osztály előtt megfenyegette M.-et, hogy meg fogja buktatni az érettségin. M. erre azt mondta:
– Sok sikert hozzá!
És ezzel akár vége is lehetett volna a történetnek. Az írásbeli ugyanis központosított. Ott azért nehezebb személyre szabottan elintézni valakit. Legalábbis a kocsmai asztaltársaság logikája szerint. Csakhogy volt még a szóbeli. És itt kezdett érdekessé válni a történet.
M. elmondása szerint az érettségi előtt egy nappal megváltoztatták a történelem szóbeli tételsorát. Egy tétel eltűnt, helyette pedig bekerült egy új. Másnap M. megjelent a vizsgán, mint mindenki más. A tanár először kirakta a borítékokat, amiből mindenki húzott, majd kevert rajtuk és ismét. Aztán, amikor M. következett, gyorsan összeszedte őket, és elővett nyolc újat.
Ezzel önmagában még nem lett volna különösebb probléma. A borítékok azonban nem bizonyultak a papíripar csúcsteljesítményének. Olyan vékonyak voltak, hogy a bennük lévő számok a lámpafényben egyszerűen átütöttek a papíron. A tanár ettől függetlenül széles mosollyal M. elé tolta őket.
– Húzz egyet.
M. megnézte a borítékokat, majd a tanárra nézett, hogy a tekintetét végül ismét a borítékokra szegezze.
– Van értelme? Innen látom, hogy mindegyik egyforma!
A vizsgaelnök érdeklődése ekkor állítólag némileg megélénkült. De csak némileg. Annyira azért nem, hogy fel is bontsa a borítékokat, és ellenőrizze, mi van bennük. A tanár pedig hevesen tagadott, úgyhogy a szóbeli ment tovább. M. kihúzta a tételét, majd felolvasta a címét.
A vizsgaelnöknek ekkor ismét felszaladt a szemöldöke, de a kocsmában is nagyjából ugyanez történt. A papíron ugyanis ez állt:
„A végvári lovagélet megjelenése a magyar irodalomban.”
És mielőtt az olvasó mélyen elmerengne ezen a történelmi kérdésen, Balassi Bálint, Tinódi Lantos Sebestyén és Zrínyi Miklós életrajzának felületes ismerete is elegendő volt a négyeshez, a tételhez tartozó bástyatípusok pedig a történelmi atlaszból lehettek ismerősek. A tanár arcán a mosoly helyét a düh vette át végül, M. pedig a csatát megnyerve távozhatott az asztaltól.
Arról viszont nem érkezett információ, hogy a tanár később visszavett-e valamennyit a felsőbbrendűségéből, vagy csak áttért a vastagabb borítékokra.
