Van immár egy ország, ahol börtönbe mennek az alkura képtelenek. Azok, akik megfosztatnak a szabadságuktól, csak mert nem vonultak vissza, nem adták át önként a helyüket, s ha kellett, megvédték az igazságot. Akkor is, ha az mások igaza volt.
Mert ez volt a természetük.
Pokoli érzés minderről múlt időben írni, ahogy pokoli érzés megöregedni és megtapasztalni az élet hitványságait. Látni, hogy minden hiábavaló. Mert aki az alkura képtelen, megtorolják. És felesleges keresgélni azt az egyet, aki az egész mögötti félelmet irányítja…
Nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban, szögesdrótnál jobban butító szólamokban; az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves; az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban, ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban, nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban…
Amikor azt írja valaki a valakiknek, hogy más valaki börtönbe vonul. Amikor azt írja utána, hogy „helyettem”. Amikor hozzá teszi, hogy „az volt a bűne, hogy nem volt hajlandó hamisan tanúskodni ellenem” – akkor összerándul a gyomrunk. Mert világossá válik, hogy ez már nem színjáték!
Valóság ez, valós fenyegetéssel, valós félelemben, állandó reszketéssel – és ezt mi hagyjuk!
Van immár egy ország, ahol börtönbe mennek az alkura képtelenek. Azok, akik megfosztatnak a szabadságuktól, csak mert nem vonultak vissza, nem adták át önként a helyüket, s ha kellett, megvédték az igazságot. Akkor is, ha az mások igaza volt.
Mert ez volt a természetük.
A cikk a revolucio.blogin.hu-n jelent meg.
