A kiégés nem csak munkahelyi lustaság, és akár fél év pihenés is kell utána a talpraálláshoz

Annyi veszteséget okoz a világgazdaságnak a dolgozók kiégése, hogy abból kétmillió lakást lehetne venni Magyarországon - évente. Na de mit kezdjünk vele? Tényleg nem elég pár szabadnap, hogy felépüljünk belőle? Lehet más a munkakultúra?

A középkorú nő hazazuhant a munkából. Sokan estek aznap áldozatául az aktuális leépítési hullámnak - ő megúszta. Mégis, amint becsukta maga mögött az ajtót, befordult a hálóba, lekapcsolta a lámpát, és arccal beledőlt az ágyba. Képtelen volt megmozdulni. Megkönnyebbülés helyett, hogy elkerülte az alkalmazotti állományt megtizedelő bárdot, inkább végletes kimerültséget és bénultságot érzett.

Nikko Macaspac

Ez annak a Guardian-újságírónak a saját esete, aki idén írt cikket a kiégésről. Tapasztalata pontosan megmutatja, milyen félrevezető elképzeléseink lehetnek erről a munkahelyi stresszben gyökerező ártalomról, ami egyáltalán nem feltétlenül látványos összeomlásként jelentkezik, és nem mindig egyetlen különösen nehéz esemény váltja ki. Gyakran hosszú idő alatt, szinte észrevétlenül bontja le a munkához fűződő viszonyunkat. És még el is rejti magát: rengetegen vannak, akik akár sikeresek is a szakmájukban, izgalmas proktekben vesznek részt, egy ideje azonban azok a feladatok, amik korábban lelkesítették, mára újabb kipipálandó tételekké szűkültek a végtelennek tűnő listán, egyre kevésbé tudnak koncentrálni, és már a szabadidejükben is a következő hétfő gondolatától szoronganak. Közben persze zajlik a teljesítés, és kívülről talán senki sem veszi észre, hogy valami nincs rendben.

Amikor már nem lehet néhány nap szabadságtól várni a megoldást

A kiégés (burnout) kifejezést tudományos kontextusban először 1969-ben használta az amerikai büntetés-végrehajtásban dolgozó Harold B. Bradleyi egy fiatal elkövetőkkel foglalkozó intézmény kimerült dolgozóinak leírására. A fogalom azonban Herbert Freudenberger német származású klinikai pszichológus 1974-es tanulmánya nyomán vált szélesebb körben ismertté: ő egy drogfüggőket ellátó klinika önkénteseit, köztük saját magát megfigyelve a kiégést a túlzott munkahelyi elvárásokból fakadó kimerültséggel, fejfájással, álmatlansággal, ingerlékenységgel és beszűkült gondolkodással jellemezte. Megállapította, hogy az ilyen dolgozók gyakran a depresszióhoz hasonló tüneteket produkálnak.

Vitaly Gariev / Unsplash

A kiégés azonban nem csak valamiféle rekordmély fáradtság. A kutatási terület egyik meghatározó alakja, Christina Maslach szociálpszichológus munkássága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a jelenséget egy összetett, a munkával kapcsolatos pszichológiai állapotként értelmezzük. Az Egészségügyi Világszervezet meghatározása szerint a burnout a tartósan fennálló, nem megfelelően kezelt munkahelyi stresszből alakulhat ki, és három fő dimenziója van. Az első a fizikai és érzelmi kimerülés, amikor az ember úgy érzi, elfogytak az energiatartalékai. A második a munkától való mentális eltávolodás: az egykor fontosnak tartott feladatok iránti közöny, a fokozódó negativitás vagy cinizmus. A harmadik a szakmai hatékonyság csökkenésének érzése, amelynek következtében az ember egyre kevésbé hiszi el magáról, hogy jól végzi a munkáját. Ez pedig szépen felrajzolja az ördögi kört: az ember még jobban akarja nyomni, így még rosszabb helyzetbe kormányozza a mentális állapotát, tovább fokozva, amit már nem nagyon kéne.

Fontos különbség, hogy ezek a tünetek nem azonosak a hétköznapi fáradtsággal. Egy intenzív munkahét után természetes lehet a kimerültség, amelyből egy nyugodt hétvége alatt regenerálódhatunk. A kiégés esetében azonban a pihenés gyakran nem elegendő, különösen akkor, ha a munkába visszatérve pontosan ugyanazok a körülmények várnak bennünket. Anna K. Schaffner kiégéssel foglalkozó szakember beszámolója szerint ügyfelei jelentős részének három-hat hónapos munkaszünetre van szüksége a felépüléshez. Ez nem általános orvosi előírás vagy tudományosan igazolt átlag, de jól érzékelteti, mennyire félrevezető lehet néhány nap szabadságtól várni a megoldást.

Világszintű probléma az irodaházaktól az építkezésekig

A kiégésről szóló diskurzust gyakran látványos statisztikák uralják. A Moodle 2025-ös, amerikai munkavállalók körében végzett felmérése szerint a válaszadók 66 százaléka tapasztalt valamilyen fokú kiégést. A Mental Health UK ugyancsak 2025-ben publikált kutatása szerint a brit felnőttek harmada számolt be magas szintű stresszről vagy nyomásról az előző évben.

Ezekkel a számokkal azonban óvatosan kell bánni. A kutatások eltérő kérdőíveket, időtávokat és definíciókat használnak, így egészen mást jelenthet, ha valaki időnként kiégettnek érzi magát, mint amikor tartósan fennálló, súlyos burnout-tünetekkel küzd. A magas stresszterhelés és a kiégés sem azonos fogalmak. Nem állíthatjuk tehát, hogy a munkavállalók kétharmada orvosi értelemben kiégett lenne.

Az viszont jól látszik, hogy a munkahelyi stressz és a munkavállalók jólléte komoly nemzetközi problémát jelent. A Gallup 2026-os State of the Global Workplace jelentése szerint 2025-ben a világ munkavállalóinak mindössze 20 százaléka számított aktívan elkötelezettnek a munkája iránt, és csak 34 százalékuk tartozott abba a csoportba, amelyet a kutatás az életében általánosságban jól boldogulónak nevez. Ezek a mutatók nem közvetlenül a kiégést mérik, de képet adnak arról a munkavállalói közérzetről, amelyben a burnout problémája megjelenik.

Ezen a szinten pedig már a gazdasági következmények sem elhanyagolhatók: a Gallup becslése szerint a kiégéshez kapcsolódó munkaerő-elvándorlás és termelékenységveszteség évente mintegy 322 milliárd dollárjába kerül a szervezeteknek világszerte (csak hogy érzékeljük a léptéket: ekkora összegből átlagosan kétmillió lakást lehetne venni Magyarországon). A WHO egy ennél szélesebb problémakörben, a depresszió és a szorongás gazdasági hatását vizsgálva évente körülbelül 12 milliárd elveszített munkanapot és ezermilliárd dollárnyi termelékenységveszteséget becsül.

Mindez különösen érdekes annak fényében, hogy a modern munkakultúra évtizedek óta az optimalizálás és a termelékenység növelésének ígéretére épül. Egyre több eszköz áll rendelkezésünkre a feladatok automatizálására, a folyamatok gyorsítására és a kommunikáció egyszerűsítésére, és most már itt lábatlankodik nekünk asszisztensként a számos hatékonyságnövelő AI-modell is. Ez azonban önmagában nem garantálja a terhelés csökkenését: ha a technológiai fejlődéssel párhuzamosan az elvárások is növekednek, a megspórolt idő könnyen újabb feladatokkal telhet meg. A munka így nem feltétlenül válik könnyebbé, legfeljebb sűrűbbé és nehezebben lezárhatóvá.

Nem mindig a munka mennyisége a probléma

A kiégésre adott egyik leggyakoribb reakció a munkaterhelés csökkentése. Kézenfekvő megoldásnak tűnik: ha valaki túl sokat dolgozik, dolgozzon kevesebbet. Csakhogy a munkahelyi stressz ennél jóval összetettebb.

A Harvard Business Review most szeptemberben egy 515 tanulmányt feldolgozó (így közvetve mintegy 788 ezer munkavállalót vizsgáló) metaanalízist ismertetett, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy a munkavállalói stresszt nem lehet kizárólag a feladatok mennyiségével magyarázni. A bizonytalan elvárások, a szerepköri bizonytalanság, a konfliktusok, a szervezeti változások és a munkavégzés feletti kontroll hiánya ugyancsak fontos tényezők. Más szóval egy viszonylag mérsékelt munkaterhelés is rendkívül kimerítő lehet, ha valaki folyamatos kiszámíthatatlanságban dolgozik, miközben alig van beleszólása a saját feladataiba.

Érdemes elképzelni két embert, akik ugyanannyit dolgoznak. Az egyikük maga oszthatja be az idejét, világos célok mentén halad, számíthat a kollégáira, és visszajelzést kap arról, amit elvégez. A másik folyamatosan változó prioritásokkal küzd, egymásnak ellentmondó utasításokat kap, a határidők irreálisak, és úgy érzi, bármilyen döntést hoz, végül őt fogják felelőssé tenni. Ugyanannyi munkaóra mellett két egészen különböző pszichológiai tapasztalatról beszélünk.

Vlad Ionita / Unsplash

Mindez alapvetően változtathatja meg a problémáról alkotott képünket: a kiégés ugyanis sok esetben nem azt jelzi, hogy valaki képtelen megfelelően alkalmazkodni a munkájához, hanem azt, hogy a munkakörülményei tartósan meghaladják azt, amit egészségesen el lehet viselni.

A legnagyobb csapda: amikor szereted, amit csinálsz

Van a kiégésnek egy különösen ellentmondásos oldala. Mert azt könnyű belátni, miért fáradhat bele valaki egy olyan munkába, amelyet értelmetlennek, monotonnak vagy ellenségesnek érez - jóval nehezebb viszont azt megérteni, hogyan éghet ki valaki attól a tevékenységtől, ami egykor faltól falig a vegytiszta boldogságot jelentette számára.

Kandi Wiens kiégéskutató szerint a nagy érzelmi elkötelezettség különösen sérülékennyé teheti azokat, akik valamilyen ügyért vagy társadalmi célért dolgoznak. A nonprofit szervezetek, a segítő szakmák és a küldetésorientált intézmények munkatársai könnyen túlzottan bevonódhatnak a munkájukba, nekik ezért gyakrabban nehezebb is eltávolodniuk a túlterhelést okozó környezettől - éppen azért, mert fontos számukra, amit csinálnak. És ez a helyzet ismerős a kreatíviparban is, ahol a munka és az önmegvalósítás gyakran szinte elválaszthatatlan egymástól. Aki zenét ír, rendezvényeket szervez, újságot szerkeszt vagy vizuális tartalmakat készít, az sokszor a szabadidejében is ugyanazokkal a kulturális hatásokkal és emberekkel veszi körül magát, amik a munkáját meghatározzák.

A brit zenész, a belazult hiphop-inspirálta ritmusokat soulful gitárokkal és énekkel kiegészítő Tom Misch szupersikeres lemezek, toplistás helyezések, milliós Spotify-hallgatottságok és nemzetközi turnék után 2022-ben döntött úgy, hogy ki kell csekkolnia kicsit, mert már nem élvezi, amit csinál, és úgy érezte, lassan teljesen felőrli a turnézás és az elvárások folyamatos emelkedése. Útra kelt inkább, más munkákat vállalt, kertészkedett, szörfoktatói kurzusra nevezett be és kávézókban melózott, és fokozatosan próbálta újradefiniálni a zenéhez fűződő kapcsolatát. Az ő három éves kilépése a zeneipari malomból ékes bizonyítéka annak, ahogy a siker mindig újabb elvárásokat teremt, így ami egykor a szabadság és az önkifejezés terepe volt, az fokozatosan a kötelességek rendszerévé változhat.

Ezekben az elvileg inspirálóbb munkakörökben mindehhez az elmúlt években egy újabb intenzív elvárás is társult: a folyamatos online jelenlét. Az a nyomasztó dilemma, hogy ha nem mutatod magad az Instán, a Face-en és a TikTokon, akkor nem létezel, szinte kivétel nélkül minden mai kortárs alkotót terhel a világban. A multi-instrumentalista zenész, Yarni saját számításai szerint tavaly napi négy órát töltött a zenéjét népszerűsítő videók elkészítésével, ezalatt alig maradt ideje hangszeren játszani. Folyamatosan alkalmazkodni online platformok algoritmusaihoz, amelyek működésére alig van ráhatásuk, reagálgatni a tartalomformátumok átalakulására vagy a közönség figyelmének eltolódására - mind újabb feladatokat jelenthet, és mind újabb ösvényeket nyithat meg a kiégés felé.

Lehet másképp dolgozni?

A kiégésből való felépülésről szóló beszélgetések gyakran az egyéni életmódváltásnál érnek véget: aludjunk többet, sportoljunk, tanuljunk meg nemet mondani, kapcsoljuk ki a telefonunkat munkaidő után. Ezek fontos lépések lehetnek, de a munkahelyi környezet változása nélkül nem feltétlenül elegendők.

A WHO szervezeti szintű beavatkozásokat javasol. Ezek közé tartozik a pszichoszociális kockázatok csökkentése, a munkakörülmények átalakítása, a vezetők megfelelő képzése, a munkavállalók támogatása és a mentális egészségügyi problémákkal küzdők munkába való visszatérésének elősegítése. Arról nem beszélve, hogy egy fenntarthatóbb munkakultúrában a megfelelő pihenés nem jutalom lenne a rendkívüli teljesítményért, hanem a munkavégzés természetes feltétele. Mert nem csak a határidők a fontosak, hanem az is, milyen terhelés mellett születnek meg az eredmények.

Persze nem szabad szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a munka társadalmi megítélésének is változnia kellene. Amíg a túlórázás egyenlő szorgalom, a folyamatos elfoglaltság a fontosság, az állandó elérhetőség pedig a megbízhatóság bizonyítéka, addig nehéz lesz valódi alternatívát kínálni azoknak, akik szeretnének egészségesebben dolgozni. Ez nem azt jelenti, hogy a kemény munka, a szakmai ambíció önmagában káros lenne, inkább azt, hogy a tartós teljesítmény és a regeneráció nem egymást kizáró fogalmak.

Végső soron a kiégésről szóló vita nem pusztán egészségügyi vagy munkaerőpiaci kérdés. Arról is szól, milyen helyet szánunk a munkának az életünkben, hogyan határozzuk meg a sikert, és mennyit vagyunk hajlandók feláldozni azért, hogy megfeleljünk a saját vagy mások elvárásainak.

Talán érdemes lenne újragondolnunk azt is, mit jelent jó munkát végezni. Hiszen egy szakember értékét nemcsak az mutatja meg, mennyi mindent képes létrehozni, hanem az is, hogy hosszú távon képes-e megőrizni a kíváncsiságát, a kreativitását és az örömét abban, amit csinál. Nem biztos, hogy az a legsikeresebb ember, aki soha nem áll meg. Hanem esetleg talán az, akinek marad energiája arra, hogy a munkáján túl is éljen.


Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu
Google Favicon
Itt állíthatod be, hogy a Google elöl hozza a nyugat.hu-s találatokat!

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Vélemény