Minden valószínűség szerint néhány évtizedig még farkasszemet kell néznünk a posztszocialista romantikával, ha tetszik, ha nem: vannak ugyanis jelek, tárgyak, szimbólumok, épületek, amik még hosszasan fennmaradnak anélkül, hogy bárki gondoskodna róluk, de van egy olyan vonulat is, amit viszont egyesek nosztalgikus boldogsággal ápolgatnak. Gondoljunk csak a Balatont Babettával megkerülőkre, vagy az 1952 óta működő, és nem sokban változott Jégbüfé.
Az előző rendszer örökségei különféle reakciókat váltanak ki, és ez rendszerint aszerint alakul, mekkora politikai töltet lapul bennük: az egykori MTV-székházzal szemközti szovjet emlékművet máig sokan köpdösik le vígan, miközben azokat a maradványokat, amik szűktornanacis gyerekkori napokat idéznek meg, és tévéműsorokat, amikről már csak haloványan dereng valami - például hogy volt egy nyúl, aminek mintás volt a füle, és valami ósdi kofferből mászott elő távcsővel kukkolni az alatta elterülő várost -, ezeket még mindig keblünkre öleljük.
Miért is ne, hiszen Skála Kópé nem ártott senkinek, sokan növeltük a kölyökvádlit a lábbal teperős Moszkvicsban, míg anyu lement a Vasedénybe beszerezni olcsón a fontosat, a BASF szalagos magnókezattákra a kedvenc rádióműsorok idővel nyekergősre nyúló zenéi kúsztak rá, a táskarádióról még dal is született, Tévé Maci még mindig nem távozott el köreinkből, a kotyogós kávéfőző pedig továbbra is sok-sok magyar háztartás lényeges munkanapindító eszköze.
Konyhásnénik szelleme
És ez csak néhány azon motívumok közül, amit a budapesti Városliget végében található Pántlika felvonultat az étlapján - és az még csak az étlap. Mert a szemfülesek kibökik ám, még ebben az ordító napsütésben is, hogy a sötétkék csíkkal körbehúzott emlékezetes mélytányérban kapott babgulyást akár a sulikonyha Annuska nénije is adhatta volna 1987-ben, verejtékkel libbenő tricepszének árnyékában, és miközben forró cukros levet szürcsögünk a talán régi párttitkári meetingekről fennmaradt kávéscsészéből, fejünk felett egy ordas koromfekete tanyabike ólálkodik.
Ja, és akkor a piros-fehér kockás (nem négyzetrácsos, kockásnak tanultuk meg, az is marad) abroszról nem is beszéltünk, amin semmi sem mutat jobban egy-egy impresszionista pörköltfoltnál.
De mi visz rá valakit arra, hogy ilyen jelképhalmozást vigyen véghez, hogy csakis a szocialista ipar remekeiből válogassa össze berendezési tárgyait egy olyan korban, amiben a felnövekvő ifjúságnak erre már sem igénye, sem foganatja?
Még az űrből is látszik, azt mondják
A válasz magában a Pántlika épületének múltjában rejlik, az ugyanis egészen Kádár elvtársig nyúlik vissza: amikor még - a hatvanas évek közepén - a ligetben rendezték a BNV-t, akkor ő adott utasítást egy információs pavilon megtervezésére, amit végül Vadász István hajtott végre az akkor igényeknek megfelelően a legügyesebben: alaprajza szigorúan ötágú, mint a vörös csillag, a korszerű anyaghasználatot pedig a sütői mészkőből létrejött oldalfalak és a metlaki törtcsempéből készült padló biztosították (információink innen származnak).
Hát innen a mai arculat, aminek sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még egy péntek délután is az asztalok fele foglalt, és jelentőségteljes tény az is, hogy a legeurópaibbnak mondható, elitista magyar dj-különítmény, a Girls & Mathematics is rendszeresen itt tartja örömzenéléseit.
Az van, hogy a Pántlika méltán foglalja el az őt megillető helyet a főváros kultikus, és meglátogatásra érdemes vendéglátóipari egységeit felvonultató cikksorozatunkban. Zöldövezetben van, aprócska, hamar szívbe záródó, ja, és a hamburgerük is mesés. Ha a Hősök teréig egyszer már elmegyünk, vigyen tovább a lábunk idáig is, megéri az a plusz húsz perc. Tényleg.
