Van valami különös abban, amikor az ember közel harminc év után visszatér egy olyan közegbe, amelyről azt hitte, már alig tud neki újat mutatni. Gyerekként a Haladás hazai mérkőzésein szereztem némi tapasztalatot a sportközönségről, azóta viszont nem igazán jártam meccsekre. Szerdán aztán fogtam magam, és elmentem Körmendre, megnézni, mire képes egymás ellen Vas megye két kosárlabdacsapata.
A várakozások alapján nem a hazai győzelem tűnt a legvalószínűbb forgatókönyvnek. A Falco az előző idény bajnokaként, hibátlan mérleggel érkezett, a Körmend pedig jóval szerényebb eredményekkel várta a találkozót. De hát a labda gömbölyű, a sportban pedig néha az esélytelenebb is meglepheti az ellenfelét.
A teltház mindenesetre már a kezdés előtt jelezte, hogy itt nem egyszerűen két csapat találkozójáról van szó.
A mérkőzés még el sem kezdődött, de az üzengetés már nagyban ment
A két tábor közötti kommunikáció már a feldobás előtt beindult. Először szóban ment az üzengetés, aztán jöttek a rigmusok, végül a molinók is előkerültek. A Körmend hazai pályán a méret tekintetében mindenképpen előnyben volt: a két nagy fekete drapérián a „Rémálom az istállóban”, illetve a „101% anti Falco” felirat nézett farkasszemet egymással.
Ez még a szurkolói rivalizálás könnyebben értelmezhető része. A meccs közben azonban további, kisebb molinók is megjelentek, amelyek már nem pusztán a másik csapatot vagy annak színeit figurázták ki. A szombathelyi szurkolókat homofób és rasszista kifejezésekkel illették, a buzizás és cigányozás is előkerült.
A Falco sárga színe sem úszta meg: az egyik üzenet a kukászsákhoz, a vizelethez és az undorhoz kapcsolta.
A szurkolói kultúrának kétségkívül része a másik tábor heccelése, a túlzó rigmusok és az egymásnak feszülés. A két város kosárlabda-rivalizálása régi történet, és a lelátón nyilvánvalóan nem azért gyűlik össze mindenki, hogy udvariasan megtapsolja a másik csapat hárompontosát.
Csakhogy a csapat színeinek vagy játékának kifigurázása és a homofób, illetve rasszista gyalázkodás között azért akad némi különbség. Az előbbi a sport köré épülő rivalizálás része lehet, az utóbbi viszont már azokat a társadalmi előítéleteket hozza be a csarnokba, amelyeknek a kosárlabdához az égvilágon semmi közük.
A kérdés inkább az, hogy a szurkolói közösség meddig tekinti ezt a saját kultúrája elfogadható részének. Mert attól, hogy valami egy sportcsarnokban hangzik el, még nem válik kevésbé azzá, ami.
A Körmend bekezdett, a Falco pedig megmutatta, miért bajnok
Aztán végre a kosárlabdáé lett a főszerep. Legalábbis a pályán.
Az első támadásból a Körmend szerezte meg a vezetést, és a hazaiak az első negyed elején láthatóan megpróbálták kihasználni a közönség támogatását. A Falco eleinte nehezen találta a ritmust, a Körmend pedig lendületből kosarazott. Egy rövid ideig még az is felmerülhetett az emberben, hogy talán szorosabb mérkőzés lesz annál, mint amit az előzetes esélyek sugalltak.
A vendégek azonban hamar rendezték a soraikat. A Falco fokozatosan átvette az irányítást, és bár az első negyedben még csak négy ponttal vezetett, a második játékrészben már egyre látványosabbá vált a különbség. A második negyed elején a Körmend megint megpróbálta felvenni a kesztyűt, de a szombathelyiek hamar tíz pont fölé növelték az előnyüket. A félidőre már 55–38-as vendégvezetésnél vonulhattak a csapatok.
A második félidő egy Falco-triplával indult, az eredményjelzőn pedig rövidesen már húsz pont körüli különbség világított. A mérkőzés ettől kezdve egyre kevésbé szólt arról, hogy ki nyeri meg, sokkal inkább arról, mekkora lesz a végén a különbség.
A negyedik negyedben a feszültség is fokozódott. Öt perccel a vége előtt a hazai szurkolótábor kemény magjánál mintha elszakadt volna valami. A játékvezetői ítéletek is szolgáltattak beszédtémát, a hajrában pedig a sporik még a focit is megtűrték, a tömörülésben több lábat ért a labda, mint kezet.
A végeredmény 105–79 lett a Falco javára. A címvédő mind a négy negyedet megnyerte, és végül nem sok kétséget hagyott afelől, melyik a jobb csapat.
Egy teltház, amelyben minden generáció képviseltette magát
Ami számomra legalább annyira érdekes volt, mint maga a mérkőzés, az a közönség.
A teltház ellenére a csarnok valahogy kisebbnek érződött, mint amire számítottam. Talán a közelség miatt, talán azért, mert a pályától néhány méterre egészen más élmény figyelni egy sporteseményt, mint a televízióban. Én ráadásul közvetlenül a kispad mellett, illetve mögött kaptam helyet, így nemcsak a játékosokat láthattam közelről, hanem azt is hallhattam, mit mondanak egymásnak az edzők.
Ez a nézőpont különösen érdekes volt. A tévéközvetítésekben a taktika, az eredmény és a látványos megmozdulások kerülnek előtérbe, a kispad mellett viszont az ember a játék apróbb részleteibe is belehallgat. A mérkőzésnek van egy kevésbé látványos, de legalább annyira fontos rétege: az utasítások, a reakciók, a folyamatos kommunikáció.
A lelátón közben feltűnt, mennyire vegyes életkorú a közönség. Nagyszülők és unokák, fiatalok és idősebbek szurkoltak egymás mellett. Nem látszott különösebb generációs szakadék: a kosárlabda olyan közös nyelvnek bizonyult, amelyet a különböző korosztályok tagjai egyaránt beszélnek.
Ez önmagában figyelemre méltó. A sportról gyakran úgy beszélünk, mint szórakozásról, pedig egy-egy klub ennél jóval többet jelenthet a köré szerveződő közösségnek. Helyi identitást, közös emlékeket, családi hagyományokat, visszatérő találkozásokat.
A Körmend és a Falco rivalizálása sem pusztán arról szól, hogy ki dob több pontot. A két csapat a saját városának is fontos jelképe. A győzelem ezért többet jelenthet egy jó eredménynél, a vereség pedig könnyen személyesebb ügynek tűnhet, mint amennyire indokolt lenne.
Persze a közösségi élménynek is vannak furcsa mellékjelenségei. Ami rendkívül szembetűnő volt, hogy a nézőtéren helyet foglaló hölgyek közül többen is az előttük lévő szék háttámlájára tették fel a lábukat. A jelenség nem korlátozódott egyetlen korosztályra: tinédzserek és harmincas éveikben járó nők is átadták magukat e bűnös élvezetnek.
Nem ez volt a meccs legfontosabb társadalmi tanulsága, de jól mutatta, mennyire különböző viselkedési normák férnek meg egymás mellett ugyanabban a közegben. Ami az egyik embernek kényelmes meccsnézés, az a mögötte ülőnek már nem biztos, hogy az.
A lelátón nem mindenki ugyanazért volt ott
A közel harmincéves kihagyás után visszatérve az volt az érzésem, hogy a sportcsarnok egyszerre többféle hely.
Az egyik embernek családi program, a másiknak heti rituálé, a harmadiknak identitáskérdés. Van, aki a játékot figyeli, van, aki a saját táborának hangulatáért érkezik, és olyan is, akinek a másik szurkolótábor szidalmazása legalább annyira fontosnak tűnik, mint a pályán zajló események.
Ezek a szerepek persze nem feltétlenül válnak el élesen egymástól. Ugyanaz az ember lehet lelkes kosárlabdarajongó és közben a vállalhatatlan rigmusok hangos résztvevője is. Éppen ettől érdekes a jelenség: a sport iránti rajongás önmagában nem tesz senkit sem toleránsabbá, sem kulturáltabbá.
A szurkolás erős közösségi élmény, de a csoporthoz tartozásnak van egy kevésbé vonzó oldala is. A tömegben az egyén könnyebben mond ki olyasmit, amit egy hétköznapi beszélgetésben talán nem vállalna. A közösen skandált sértés ráadásul nemcsak az ellenfélnek szól, hanem a saját tábor összetartozását is erősítheti.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden szurkolót egy kalap alá kellene venni. A lelátón látottak alapján sem lenne tisztességes általánosítani a körmendi közönség egészére. A teltházban sokan egyszerűen a csapatuknak szurkoltak, a mérkőzés izgalmait élték át, vagy a családjukkal töltötték az estét.
A probléma éppen az, hogy néhány tucat hangos ember is képes meghatározni egy egész közösség kívülről látható arcát.
A végén a pályán dőlt el minden
A mérkőzés végére a Falco 26 pontos győzelmet aratott. A Körmend az első percekben még megmutatta, hogy hazai pályán képes lendületbe jönni, de a szombathelyiek végül a játék szinte minden fontos elemében felülmúlták.
A különbséghez hozzájárult az is, hogy a Falco több bevethető játékossal rendelkezett, így a cserékkel is jobban tudta fenntartani a tempót. A Körmendnek jóval kevesebb lehetősége volt arra, hogy minőségi tartalékokkal frissítse a csapatot. A két együttes keretének mélysége a mérkőzés előrehaladtával egyre inkább megmutatkozott.
A lelátón közben továbbra is ment az üzengetés, de a pályán már nem igazán maradt kérdés. A Falco megérdemelten nyert 105–79-re.
Nekem pedig közel harminc év után ez volt az első igazi sportmeccsem. Nem bántam meg, hogy elmentem. Pörgős mérkőzést láttam, egészen közelről követhettem az eseményeket, és olyan részletekbe is bepillanthattam, amelyek a képernyő előtt ülve rejtve maradnak.
A sportcsarnokban egyszerre volt jelen a közösség ereje és a csoportos indulatok kevésbé vonzó oldala. A családi programként megélt szurkolás, a generációkat összekötő klubhűség, a játék iránti lelkesedés és a másik ember megalázására épülő rigmusok.
Kosárlabdában végül a Falco volt a jobb. A lelátó azonban ennél összetettebb képet mutatott: egy közösségét, amelyben a sport valóban képes összehozni az embereket, de amelyben az összetartozás néha még mindig a másik kirekesztésén keresztül próbálja meghatározni önmagát.
