Vastapssal fogadta a bő ezer fős közönség a Doni Kozákok Ének- és Táncegyüttesét szerda este az Agora-MSH-ban. A siker borítékolható volt, hiszen már két héttel ezelőtt arról szólt a szervezők kommunikációja, hogy alig van jegy az előadásra. A kezdés azért kissé felemásra sikeredett, a mai napig nem tudjuk megérteni, miért érzik jónéhányan feljogosítva magukat arra, hogy késve érkezzenek egy előadásra, és annak első tízperce mocorgásukkal, suttogásukkal, járkálásukkal telljen el.
A Szovjetunió népeinek tánca
De itten és most nem a közönségről akarunk írni. Kissé felemás érzésekkel indultunk az előadásra, hiszen nekünk (a középkorúak közé tartozván) vannak emlékeink az átkos kultúrpolitikájáról. Amikor – az internacionalizmus és a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság jegyében – muszáj volt teltházzal és ovációval fogadni a Szovjetunióból érkező együtteseket.
Amelyek művészi színvonalával nem is volt probléma, annál inkább az általuk közvetített politikai és népnevelési ideológiával. Csak egy példa: a ma is világhírű Mojszejev együttes első, 1937-ben bemutatott műsora
A Szovjetunió népeinek tánca
címet viselte. Márpedig az autentikus népművészetnek annyi köze sem volt a birodalomhoz, mint kozák gyereknek a bolsevikokhoz.Valahogy úgy zajlott a dolog tőlünk keletebbre is, mint nálunk. A
létező szocializmus
alatt a néptánc, népzene kirakatként szolgált, mutatván, mennyire megbecsüljük hagyományainkat, ápoljuk emlékeinket. Nem kellett csodálkozni azon sem, amikor a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese román, bolgár, orosz népviseletben járta a csasztuskát, persze, az autentikus magyar népművészet prezentánsaiként.
Belépőjegyek a brigádnaplóban
A Doni Kozákok Ének- és Táncegyüttes 1936-ban alakult, és az első percektől kezdve a kozákság tánc- és énektradícióiból építkezik. Ami azért is furcsa számunkra, és az akkori rendszer gondolkodásának fonákjaira mutat rá, mert a doni kozákok történelmileg mindig is royalisták, pardon, cáristák voltak. Hűek voltak uralkodójukhoz, a feudalizmushoz, és az 1917-ben, a bolsevikok és mensevikek között kirobbant polgárháborúban a Vörös Hadsereg elkötelezett ellenségei voltak. Ahogyan a korabeli, magyarra lefordított és a magyar általános iskolákba is tanított mozgalmi nóta fogalmaz:
Verve fut már sok kozák atamán, menekül már, ki merre lát.
A néphagyomány tudatos vállalása valószínűleg egyrészt a nemzetiségi feszültségek enyhítésére szolgált, másrészt arra, hogy a külföld felé azt mutassák, a sztálini, hruscsovi, brezsnyevi rendszer fontosnak tartja a Szovjetunió népeinek hagyományait.
Persze, azok a szocialista brigádok, amelyek a 60-as, 70-es lelkesen gyűjtötték a a szovjet együttesek műsoraira szóló belépőjegyeket a brigádnaplóban, ebből nem sokat tudatosítottak magukban. A vendégek ugyanis magas művlszi színvonalat képviseltek, óriási hangulatot varázsoltak az előadásokba.
Kellemes látvány a szemnek
Ma már persze, másról szól a dolog. Amit a szerda esti előadásból mindenképpen ki kell emelni, az a humor. Jókat mosolyogtunk magunkban, amikor a komoly katonákból álló kórus először előadta a többszólamú, technikailag valóban nehéz darabot, majd a taps végét meg sem várva, szinte ugyanannak a darabnak a paródiáját is.
Érdekes egyébként, hogy a néptánc elemei mennyire hasonlítanak egymáshoz, bárhol is táncolják azokat. A kozákoknál – éppúgy, mint mondjuk a magyar csángóknál – a lányok és fiúk évődése, az életöröm megnyilvánulása, a vagányság áll a középpontban. A szemnek is kellemes látvánnyal mindezt, színpompás, gyönyörű népviselet, hajlékony, mosolygós, szép lányok, szinte artistákhoz méltó tudással rendelkező fiúk. Csak az az egyenbajusz ne lett volna…
És, ha már a párhuzamoknál tartunk: az este egyik legjobb pillanat volt a két balalajkás néhány perces műsora. Virtuóz hangszerkezelés, zenei poénok, és meglepődve vettük észre, hogy egyes elemek mennyire hasonlítanak az Amerikából eredő dixieland bendzsó szólamaira. Azon nem érdemes vitatkozni, melyik az eredeti, legyen elég annyi, hogy mndez valószínűleg betudható a négyhúros hangszer lehetőségeinek. Vagy az Amerikába érkezett orosz bevándorlóknak…
A vége felé azon is elgondolkodtunk, lehet, hogy korábban csak a a művészieskedő, komoly darabok alkották a repertoárt. Aztán szépen kiegészítették azokat a könnyedebb, vidámabb betétekkel. Jól tették, ha csak ennyi hozadéka volt a Szovjetunió felbomlásának, akkor is megérte…
