Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító...
Csak ámulok-bámulok. Egykori (1989 előtti), viszonylag hiteles ellenzékiként egyszerűen nem értem, mi ez a felháborodott csalódás – csalódott felháborodás. Komolyan azt gondolják értelmes emberek, hogy ha összefogott volna ez a mostani „demokratikus ellenzék” (harsány kacaj, mindkét szóra vonatkoztatva), akkor eljött volna egy jobb világ, egycsapásra európa bokrétája lenne kicsiny hazánkból?
Tényleg azt gondolják, hogy elég lett volna ezt az elmúlt nyolc év alatt felhalmozódott ürülékhegyet félrekotorni, és egy másik kupaccal helyettesíteni? Csak mert az a másik elmúlt nyolc év alatt összehordott trágyadomb már kiszáradt némileg, és csak egy újabb nyolc év szorgos öntözésével lenne megint hasonlóan nagy és büdös, mint ez a mostani?
A jelenlegi választásokon a Kétfarkúak voltak az egyetlen hiteles és ígéretes ellenzéki alternatíva. És most komolyan őket kell fikázni, mert nem rakták oda magukat bokrétának a szánalmas ….kalap közepibe? Csak mert olyan ez az ország, amilyen, és a mit NEM fontosabb, mint a mit IGEN, elvégre ugyebár éljen a kisebbik rossz, meg az ikszipszilon takarodj?
Ejnye már, kedves csalódottak és felháborodottak! Azért a relativitás-elmélet sem alkalmazható mindenre, pláne nem a magyar viszonyok között. Ez most így alakult, simán megérdemeltük, ajánlom magunknak azt, hogy az elkövetkező négy-nyolc-akárhány esztendőben tanuljunk meg a körülmények ellenére lazulni, nevetni, ironizálni (magunkon is, cinizmus nélkül). Szóval ismerjük fel végre: van élet a politikán kívül és túl, ráadásul itt a tavasz: ezeket a mostani, parlamentbe hányt kupacokat pedig még a trágyadombra se tegyük, komposztnak sem jók, nehogymár ezekből csírázzon ki megint valami.
Kertészkedjünk inkább kicsit, kívül-belül.
