Az alapötlet részben abból táplálkozott, hogy semmiképpen nem akartunk autóba ülni, részben meg abból, hogy egyszer, még évekkel ezelőtt valahogy az erdőn keresztül hazabicikliztem a toronyi dombról, kilyukadva az Erdei iskolánál.
Reggel, kávézás közben mi sem tűnt vonzóbb programnak ezen a napfényes munkaszüneti napon, mint gyalog, a „kertek alatt” kisétálni Dozmatra.
A GoogleMaps nem sokat segített, de a Természetjáró szerint lazán ki lehet sétálni a Parkerdőn át, egyik lábunk itt, a másik már ott.
Így aztán hátizsákkal átvágunk a belvároson, aztán már a parkerdei széles ösvényen ballagunk. Valamiért azt hittük, hogy a sokan lesznek errefelé, elvégre napsütés, kora tavasz, pandémia, de csak néhány kósza biciklissel és futóval találkozunk.
Az applikációnk szerint a parkerdei parkolóig - amiben tucatnyi autó áll - 5,5 kilométert gyalogoltunk eddig bő egy óra alatt, részben a városban, részben az erdőszélen, és már igencsak várjuk az igazi természetet.
Ami hamarosan meg is érkezik, de a nagy, intim találkozás ezúttal elmarad.
A Parkerdőben a séta- és futóösvények afféle főutaknak számítanak, ami kényelmesnek kényelmes, de nem túl izgalmas terep. Két kilométer után vadregényesebb lesz a táj, de akkor meg megérkezünk a mezőgazdasági területekhez és a zsendülő vetésekhez.
Méretes zöldellő táblák mellett megyünk el, amik az emberi munkát hirdetik, ez szép és nemes, csakhogy az utakat hatalmas mezőgazdasági gépek is használják, és a keréknyomokon billegni kilométereken át nem túl kényelmes tevékenység.
Valami megmagyarázhatatlan ok miatt sokan ide hordják a szemetet is. Az addig rendben van, hogy itt háborítatlanul lehet bunkónak lenni és szétcseszni a környezetet, csak azt nem értem, ha ezeket a tárgyakat ingyen és bérmentesen el lehet helyezni a különböző hulladékudvarokban, mi a túróért fuvarozzák ide a dzsuvát a földutakon, mígnem egy bozótost nem találnak, ahova aztán le lehet hányni mindent.
Dozmattól egy-két kilométerre aztán ismét visszatér az erdő, amit egyáltalán nem bánunk, főleg, hogy ilyen látványban is részünk van.
Az utunk éppen a kilátónál lyukad ki, még csak dombnak sem kell kaptatni érte, merthogy – mint kiderül -, eddig is a dombon voltunk.
A kilátóra most nagy figyelmet nem szentelünk, azt már megtettük a korábbi években, ellenben azon elgondolkodunk, hogy hogyan is menjünk vissza.
Eddig 12 kilométert jöttünk, és három órája vagyunk úton. Ugyanarra vissza nem fűlik a fogunk, a serkenő vetésekkel már betelt a szemünk, a traktorvágatokkal meg a lábunk.
A térkép szerint van egy kacskaringósabb túraútvonal, ami a dozmati pihenőparktól indul és az Illés Akadémiánál lyukad ki, de mi úgy döntünk, mára elég a kalandokból, és egyenesen hazamegyünk az országúton.
Végül is abban is ott van a felfedezés izgalma, ha végig gyalogolunk Torony és Sé azon utcáin, amelyeken eddig csak autóval suhantunk el vagy százszor. Még fagyit is veszünk útközben, csakhogy visszapótoljunk valamit a legyalogolt kalóriákból.
Nagyjából 6 kilométer után már Szombathely szélén vagyunk, aztán még 4 a házig, ahol egyrészt örömmel vesszük le a cipőinket, másrészt megállapítjuk, hogy reggel valami jobb útvonalat is kiötölhettünk volna.
Na de egyszer ezt is ki kellett próbálni.
