Utoljára 1939 és 1945 között söpört végig a világon pusztító háború, mára már csak maréknyi ember él, aki még átélte a borzalmakat.
Annak ellenére, hogy már a legidősebb generáció is inkább csak történeteket hallott szüleitől, esetleg a háború utóhatásait tapasztalta, magát a háborút nem, mégis tovább öröklődik a túlélés receptje: liszt, élesztő és víz.
Persze, aki jártas a kenyérsütésben és tudja, hány százféleképpen lehet a kenyeret elkészíteni, milyen plusz összetevőkkel lehet különlegesebbé tenni, most felháborodhat: "ez azért nem ilyen egyszerű!"
Az igazság azonban az, hogy krízishelyzetekben - mint amilyen egy háború lehet, vagy jelen esetben egy világjárvány miatti hosszas kijárási tilalom és az üzletek készleteinek kifogyása – nem a kenyér íze és formája a meghatározó szempont, hanem hogy LEGYEN.
Az elmúlt két hétben nem csak a pánik fokozódott, de a pánikra reagáló cinikus gúnyolódás is. A boltokban üresek a lisztes és élesztős polcok. „Minek kell évekre betárazni? Nem is tudják, hogy kell kenyeret sütni. Ez csak egy influenzaszerű járvány, nem az apokalipszis.”
Van azonban egy korosztály, aki ínségesebb időkben megtanulta, kenyér és ivóvíz legyen, akkor életben maradsz. A liszt és az élesztő felvásárlása tanult reflex, amit szüleink és nagyszüleink hagytak ránk.
És amúgy is ki tudja? Lehet, nekik van igazuk.
