Esélykiegyenlítő. Nomen est omen, nevében a lényege. Igen, a komoly múlttal büszkélkedhető koncertsorozat azt a nemes célt tűzte ki maga elé, hogy megszólalási lehetőséget adjon a kezdő, vagy kevésbé kezdő zenekaroknak. Aztán itt jön képbe a koncertszervezők örök dilemmája, az ismeretlen nevek nem hozzák a rentabilitást megvalósító közönségszámot, tehát kell néhány nagyobb név, akik jól mutatnak a plakáton.
A műfaj elfajzott ága
De az is benne van a dologban, hogy többnagylemezes, korosabb banda nem illik az esélykiegyenlítés kategóriájába, ezért kell komolyabban körülnézni a piacon. Az eredmény olykor kétséges, néha azonban – mint szombat este – még akkor is meglepő egységet mutat a műsor, ha a megjelenő stílusoknak csak annyi közük van egymáshoz, hogy mindben szól a dob és a gitár, és olykor egészen énekszerű hangokat vesznek a mikrofonok.
Ennek a műfajnak ugyanis van egy elfajzott ága, azok, akik nem a zenei teljesítményre, az eredetiségre, a színpadról lejövő fílingre helyezik a hangsúlyt, hanem arra, hogy csúcsminőségű hangszereket, falakat bontani képes alaperősítőket, hangfalakat, minél több és látványosabb effektet használjanak, amivel bőven lehet dicsekedni.
Vegyél vissza az arcodból, öreg
Aztán, ha összeáll a cucc, akkor mindent bele, szóljon a rock, a keverős meg kapkodja a fejét és a kezeit, mert nem tud mit kezdeni a hangorkánnal. Az alapok akkorát szólnak, hogy szinte semmi szükség a nagymotyóra, ahogy a szakmában mondják: „kiszólnak a cuccból”. Így a keverősnek nincs lehetősége a hangkép beállítására, fent a színpadon pedig semmit nem hallanak az énekből. Elkezdik követelni a monitorokba az éneket, a keverős feltolja a potit, a mikrofonok mindent összeszednek a színpadon, visszanyomják a kontrollfalakba, ahonnan megint csak a mikrofonokba jut a hangnyomás, és megy körbe minden. Eredmény: katyvasz, rosszabb esetben összegerjedt, sípoló cucc.
A fiatal zenész pedig rendesen önérzetes, szidja a keverőst, olykor olyat vágva a fejéhez, hogy:
Vegyél vissza az arcodból, öreg
. Nos, a keverős visszavesz, csináljanak, amit akarnak, a banda a buli végén meg levonja a konzekvenciát:Mi k…a jók voltunk, csak a hangosítás volt szar
.Egy fesztiválon aztán, ahogyan jönnek a komolyabb, rutinosabb csapatok, úgy halkul a színpad, és tisztul előtte a hangkép. Mielőtt jönne a nagy felháborodás, leszögezzük, a fentieket nem a szombati bulira értjük, hanem általánosságban.
Óriási energia a színpadon
Igaz, kisebb jelek voltak az Esélykiegyenlítőn is, de alapvetően jól mentek a dolgok, némi vitától eltekintve. Meg attól, hogy a szervezők kérték a fellépőket, hogy legkésőbb hét órára érjenek oda, hogy legyen idő a beállásra. Majdnem nyolc óra előtt kezdett csordogálni a zenészhad, az egyik énekes két perccel koncertjük kezdése előtt futott be, egy billentyűs pedig a beállás közben ment el pisilni. Szóval, van még rutintalanság bőven.
A szombati Esélykiegyenlítő egyébként hozta a formáját. Viszonylag kevés közönség, azok is főként a fellépők sleppjéből, igazi házibuli jellege volt a dolognak. Az első banda, a szombathelyi Morgue volt számunkra a favorit, még akkor is, ha itt nem versenyre ment az egész. Lesz az is Ismét kinyílik az Átjáró - Indul a tehetségkutatás 2009. January 15. 14:44 , nemsokára…
Szóval, igaz, hogy a death-metal nem a kedvenc stílusunk, időnként hajunk is égnek áll a hörgésektől, de. Óriási energia, elsöprő lendület zúdult le a színpadról. Nem voltak nagy virgázások, viszont a bonyolult ritmusképleteket is meggyőzően teljesítették.
Reneszánsz virágénekek
A Leaf Storm goth-heavy-metal stílust nevez magáénak, szerintünk eléggé ellentmondásosak voltak, de üdítő hatásúak. Itt azért előjött, hogy a zenekar nyomta ezerrel, miközben a bájos, és szép énekhanggal rendelkező énekesnő igyekezett velük lépést tartani, mármint hangerőben, kevés sikerrel. Nagyszerű az ötlet, szinte reneszánsz virágénekekre hajazó énekszólam brutális gitárkísérettel, amit a zongora enyhít néha. Tudatos, jól felépített számok, de érezhető néha a rutintalanság. Teljesen szubjektív vélemény: a színpadképben a gitárosoknak kicsit hátrébb kellene vonulniuk, hagyni az énekesnőt a középpontban. És még egy: Britney Spears feldolgozás helyett inkább sajátokat. Azok jobbak.
A budapesti Mantra – szerintünk – visszaesés volt a színvonalban. Durva hangzás, túlságosan erőltetett monotonitás, teljesen egyforma énekdallamok, sika-mika a gitárokon. Ja, és náluk láttuk az ezer watt felett teljesítő alapokat. Szépen mutatnak, de egy ilyen, aránylag kicsi helyen teljesen szétverik a dolgot.
Végül töredelmes vallomást kell tennünk: nem vártuk meg a budapesti Watch My Dying fellépését, éjfél után egyre nyomasztóbban hatott tudatunkra, hogy milyen tennivalók is várnak ránk reggel. Így csak a beharangozóból tudunk idézni:
Az ország egyik leggyilkosabb, élő bandája. Zenéjükben ötvöződik a death, a trash, az indusztriális és a matek metal.
Sebaj, majd legközelebb megnézzük, meghallgatjuk őket.
