Ami a valódi küldetése, azt elérte a maratoni (este nyolctól közel hajnali kettőig tartó) Esélykiegyenlítő Fesztivál. Színpadra léphetett négy olyan együttes, amiknek egyébként (egyelőre) ritkán jut reflektorfény. Nem feltétlenül azért, mert tehetségtelenek!
Sokszor arról van szó csupán, hogy a kis vasi (és győr-mosoni) falvak, városok tizen-huszonéves fiataljaiból verbuválódott bandákat be kéne járatni, névvé kéne tenni a nevüket. Olyan hívó szóvá, amit meghallva emberek sokasága csap a homlokára, hogy „ahá!” Ehhez pedig pénz kell, és / vagy ismeretség. Általában egyik sem sajátja ezeknek a zenekaroknak. De attól még léteznek, elszántak, és örülnek, ha színpadra állhatnak – például a Savaria Ifjúsági Centrum (SIC) sokat látott aulájában. Még akkor is, ha egyébként alig féltucatnyi kéz csápol előttük (a „mindenki-hozzon-magával-még-egy-embert” elv alapján érkezett barátok, ismerősök és rokonok karjai), és kajánul vigyorognak rájuk az üres küzdőtérről a járólapockák…
A szeptember 20-i koncert mind műfajilag, mind pedig minőségét tekintve nagyon vegyes volt. Egy öt éve létező szombathelyi-salköveskúti bandával kezdődött az este. A érzékenyebb lelkűek számára talán velük is fejeződött be. Az
Ultraderm
állítólag a megye zenei életének állandó, nívós résztvevője. Az OMK (bocsánat, már SIC…) színpada sem ismeretlen terep számukra. Hogy nem először fogtak hangszert, nem kérdés. Este nyolc óra, beállás. A hangember a másik emelvényről kéri a dobot, aztán a basszust… „Most össze kéne hozni kicsit egyben az egészet!” Az együttes rázendít. „Állj, állj, állj, nem jó, ha lehet kicsit lassabban!” M
egvonják a vállukat a srácok, s mint a más fokozatba kapcsolt gramofonlemez hiba nélkül eljátsszák a nótát lötyögve. Ez igen!
Csakhogy a varázslat hamar szertefoszlik, mikor komolyabban belemerülnek a dologba, ugyanis minden második mondatuk alanyának közvetlen jelölte valamely emberi genitália, nemiszerv, vagy az ezek által kiválasztott anyag, no meg persze helyet kap bennük legalább egy felszólítás a fogyó magyar népesség növelésére – belekeverve olykor a kedves mamát is. Egyébként pedig mindenki kapja be és minden nő kurva!
Na, hát a mondanivalójuk ennyiben ki is merült. Punk & rollt játszanak – mondta az énekes. Így hívnák ezt a többnyire disszonáns „zenét”?! Nem az ismert slágerek (pl. Beatrice) alapütemeinek átvételével van a baj, sokkal inkább azzal, hogy a számokat túl sűrűre hangszerelve kibogozhatatlan, már-már zajártalomnak minősülő hang kavalkáddá pörgetik fel. Ezzel a zakatolással és a véget nem érő trágársággal maguk zárják be magukat néhány szerelmes tinilány és egy-két beállt fiatal srác alkotta „rajongótáborukba”. De ezzel nyilván ők is tisztában vannak. Mindenesetre a trombita beledolgozása a zajhatásokba, el kell ismerni, különleges ötlet!
Utánuk egészen más műfaj, minden korábbi megpróbáltatást feledtető fergeteges produkció következett. A
Dead But Happy-t
ránézésre valahova a csirkedaráló Marilyn Manson környékére helyezik legtöbben, és legyintenek. Ha tudnák, miről maradnak le! Kellemesen vad, dallamos, többféle stíluselem ötvözéséből létrejött dalokat játszanak a srácok. Nem aprózzák el a magukat, a nagyvilágba készülnek: számaik 98 százaléka eleve angol nyelven íródott. Hogy van némi jogalapjuk a reménykedésre, bizonyítja, hogy az egyik országos könnyűzenei tehetségkutatón nemrég döntősök voltak.
És, micsoda megkönnyebbülés…, ezek a dalok végre szólnak is valamiről! Mostanában egyre többfelé találkozhatnak velük a koncertre járók. Ott voltak például nemrég a Joskar-Ola Napokon. A hangosítás akkor pocsék volt és tovább rontotta a szabadtéri jelleg, most azonban, az OMK (de ha mondom, hogy már SIC) jó akusztikájú aulájában végre valóban minden tekintetben nagyok alkothattak. Díjazta is a közönség: előmerészkedtek a büféasztalok mögül, a söröspoharak takarásából. Szerették a pörgős-ugrálós inkább punkra-hajazó dalokat, csakúgy, mint a lírai balladákat, meseszép szerelmes számokat. Ráadást is követeltek volna, ha engedik a rendezők. De nem engedték.
A siker mámorában élve is boldog fiúk után más műfaj, és vagy egy évtizeddel idősebb korosztály következett. Az
Anonym Project
tagjai egyenként is különleges figurák, így összeállva azonban valami egészen fergeteges színpadképet alkotnak. Odafent ők ugráltak, vonaglottak eksztázisban a turbóra kapcsolt zenére és az énekes valószínűtlenül magas(ított) hangjára, lent meg egy maroknyi halásznadrágos punk rázta magát átszellemülten – egyikük WC-kefével felfegyverkezve.
Ha nem csupán kétszer három darab, alig-fényű színes reflektor pislákolna a SIC (na végre…) színpadán, hanem normális, a hely nívójához illő fénytechnika lenne, jobban kivehetők lettek volna a gitárosok indiánszökdelései a pódiumon, csakúgy, mint a zenészek elképesztő mimikája. De nincs. A színpad mindig sötét, csoda, hogy le nem zuhannak róla a fellépők. De vissza a fura együtteshez! Technikás zenét játszottak a névtelen srácok, virtuóz hangszeres tudással. Kicsit kispálos volt a feeling, mégis sajátjuk a hangzásvilág, ami nem volt épp irodalmi nyelvű szövegekbe bújtatva, de zavaróan anyázós, moderntahó duma sem volt. Szóval alapvetően tetszett. És akkor is tetszett volna, ha a műsor után nem jönnek oda a nagy objektív láttán a srácok viccesen oldalba bökve, hogy aztán csupa szépet írjak ám! Meg akkor is, ha nem ígérik be az utált vágottvirág csokor helyett a pálmafát meg a hozzá tartozó két néger rabszolgát…
Azért örülök, hogy jöttek beszélgetni. Honnan tudtam volna meg különben, hogy a dobos „civilben” szitanyomással pólókat készít, a kígyóhajlékonyságú gitáros pedig egyébként minőségbiztosítási mérnök?! Így teljes a képük. A pálmafát meg a néger rabszolgákat jegelhetjük, fiúk!
„Senki sem szeret, én sem szeretek senkit…” – dalolták az anonimok. „Váááááh!” – kontrázta egy nem kevéssé illuminált torok egy söröspohár mögül. Akkortájt már inkább tegnap volt az a ma, de még maradt egy fellépő: az Átjáró tehetségkutatót ugyanezeken a deszkákon nyerő
Zaporozsec.
Kellemesen dallamos zenéjüket már tényleg nagyon kevesen élvezhették. Nyuszi barátai, ismerősei és üzletfelei rég hazamentek, hosszú, fárasztó volt az elmúlt több mint négy óra, és talán kicsit túl sok a sör. Csak az előttük fellépő névtelen srácok táncoltak összekapaszkodva és tapsoltak a járólapon. De hát az igazi zenész akkor is játszik, ha senki sem hallgatja. Meg amikor süllyed a hajó.
Töredelmesen bevallom, én sem vártam meg, hogy a „kapitány” (lásd még: portás) utolsóként elhagyja az ifjúsági központot. Hajnali fél egykor angolosan távoztam. Az épület előtt tettem még egy szívességet egy akadozó nyelvű fiúnak. „Bessszéjj beleeee a csapombaaaa! Naaaa! Beszélsz a csapombaaaaaa?” – és egy csap elárvult hattyúnyakát nyújtotta felém. (Kíváncsi lennék, honnan szerelték le…) „Itt belebeszéééész – mutatta az alját -, és itt meg hallod! – bökött a tetejére. - Hallod?” Hallottam. Nevettünk.
Közölte, hogy szeret, én örömmel nyugtáztam, aztán a parancsnoki kerekesen belehasítottam Szombathely fekete csendjébe. És kerülgettem még egy ideig a lábon és biciklivel egyaránt bizonytalan kígyóvonalban közlekedő fiatalokat, akiket már arcról is megismertem, hiszen nemrég még az aulában táncoltak.
