A Liszt Ferenc Repülőtér 2-es termináljában ténfergünk már jó ideje, gyűjtjük az erőt az újabb akadály leküzdéséhez. Szendvicseinket már rég megettük, kávéinkat kétszer is megkávéztuk, most már csak a kapunyitások időpontjait mutató információs táblát szemezzük meg újra és újra. Azt próbáljuk meg kitalálni, mennyi időt kell majd eltöltenünk ridegtartásban a kifutópályán összetákolt böhöm sátrakban.
A Ryanair fapados légitársaság járatával igyekszünk Londonba, már réges-régen átverekedtük magunkat az ellenőrzések zömén, egyedül az úgynevezett beszállítási procedúra van hátra. S ez nagy kalandnak, emberpróbáló feladatnak ígérkezik, már ha igazak azok az újságcikkek, amelyek a reptéri sátrazás nyomorúságos, szégyenteljes voltáról számoltak be mély empátiával, s amelyeket természetesen volt szerencsénk olvasni.
Hathatós költségcsökkentés
Ezekből a beszámolókból mindenki megtudhatta, akit érdekelt, hogy a fapados – előkelőbben: diszkont – légitársaságok enyhén szólva is sokallják a Budapest Airport (BA) szolgáltatásaiért fizetendő díjakat. A vezetők ezért nemrégiben egyértelműen kinyilvánították, hogy az általuk feneketlenül magasnak tartott tarifákat nem fizetik meg, mert ha így tennének, jelentősen emelniük kellene a repülőjegyek árát. Ez a lépés magától értetődően ellenkezne a fapadosok filozófiájával, nem beszélve arról, hogy így jelentősen zuhanna az utaslétszám is, ami nemcsak nekik, de a BA-nak is súlyos veszteségeket okozna.
A fapados társaságok – a Wizz Air kivételével – éppen ezért úgy döntöttek, hogy, költségeiket csökkentendő, a beszállítást nem a terminálban, hanem óriási sátrakban intézik, így aztán az utasokat sem autóbuszok szállítják a gépekhez. Menjenek csak gyalog, hiszen van két jó lábuk. Már ha van. A BA megértő partnernek bizonyult, akceptálta a fapadosok döntését, s haladéktalanul felhúzta a sátrakat a repülőtéri betonra.
Se szék, se mosdó, fűtés is alig
Az újságcikkek tanúsága szerint ezek a sátrak híján vannak minden komfortnak, nemhogy egyetlen szék, de még mosdó (vécé) sincsen bennük, fűtés is alig, néhány, a mennyezetről lelógó lámpa hivatott egy-két fokkal megemelni a kinti hőmérsékletet.
Méltatlanok ezek a körülmények, szögezték le a tudósítások, ráadásul, tették hozzá, olykor negyven-ötven percet is elsátraztatnak az utasokkal fapadosék. Az utasok nagy része – talán mondani sem kell – durvábbnál durvább szavakkal kommentálta a cikkekben foglaltakat. A légitársaságok ugyanúgy megkapták a magukét, mint a BA, egyformán pénzéhesnek nyilvánították őket, s azt hányták a szemükre, hogy minden számít nekik, csak az utas nem.
Akadt azért egy-két vasember is, akit nem zavart különösebben a sátraztatás. Ők azt mondták, hogy aki fapados járatra váltott jegyet, annak eleve mostoha körülményekre kell számítania. Mi mást várhatna azért a pár fillérért, amit a repülőjegyért kifizetett? A fapados az fapados.
Ketrecbe zárva
A mi kapunk a gép indulása előtt ötven perccel nyílik meg, s már trappolhatunk is a sátrunk felé. Pillanatok alatt leérünk a betonra, ahol rögtön egy irdatlan hosszú ketrecben találjuk magunkat: jobbról is, balról is sűrűn hálózott fémkerítés mutatja meg, meddig s merre terjeszkedhet, kóborolhat el az utas. Hamar, talán százötven méter megtétele után, odaérünk a sátor bejáratához, itt egy kicsit megpihenünk, mert errefelé már éppen hogy csak tipeg a tömeg, összejöttünk, de igazán. Odabent ugyanúgy fémkerítések között csoszogunk, mint odakint, s a vak is láthatja, hogy a sátorban tényleg semmi nincs az égvilágon a beszállítást végző dolgozók kicsi, kivilágított pultocskáján kívül.
A sátor mennyezetén valóban tüzel néhány fűtőlámpa, de a hőmérséklet – legalábbis mi úgy érezzük - semmivel sem magasabb, mint odakint. Elég hosszú időbe telik, míg eltopogunk a beszállító-pultocskához, de azért csak odaérünk. A dolgozók megtépik egy kicsit a beszállókártyánkat, s már sodródunk is tovább.
Szomorkásan, szégyenlősen
Egyszer aztán megállunk, tovább egy lépést sem tehetünk, előttünk is, mögöttünk is utas, ráadásul egymás hegyén-hátán. Csak állunk, mert mást nem tehetünk. Kis idő elteltével néhány mögöttünk állomásozó fiatal megunja az ácsorgást, s egyszerűen helyet foglal a csupasz betonon. Telefont nyomkodnak, beszélgetnek, nevetgélnek, jól elvannak.
Mi meg csak állunk. Aztán azt vesszük észre, hogy lassan-lassan mindenki beszélgetni kezd körülöttünk. A sátrazás mibenlétét elemzik az utasok, ki hitetlenkedve a fejét csóválva, ki bosszúsan méltatlankodva, ki szentségelve, ki csak elnézően mosolyogva.
Pisilni kell! Erről a halaszthatatlan szükségletről egy vékony gyerekhang értesíti hirtelenül a hozzátartozóit egyszersmind a sátor közönségét. Kicsit derülünk csak, de azt is elég szomorkásan, szégyenlősen tesszük, mert mindnyájan érezzük a helyzet arcpirító tarthatatlanságát.
Egészen pontosan harmincöt perc senyvedés után eresztenek bennünket szabadon. Kitódulunk a sátorból, kisebb csoportokra oszolva, amilyen gyorsan csak tudunk, fölhágunk a gépre, s elhúzunk a francba. Na jó: Londonba.
Nagy meglepetések
Visszafelé - nagy meglepetésünkre - busszal szállít be bennünket a repülőtéri épületbe a Ryanair, nem is tudjuk, hová legyünk a csodálkozástól.
Néhány nappal később aztán jön az újabb meglepetés. A Ryanair sajtótájékoztatón jelenti be, hogy budapesti járatait január 10-től – a BA túlzott díjszabásaira hivatkozva – negyven százalékkal csökkenti. Michael O’Leary vezérigazgató még azt is felemlegeti ezen a tájékoztatón, hogy szegény utasainak egy olyan szörnyű sátorban kell várakozniuk, amelyben nincs semmiféle szolgáltatás. Csak ámulunk és bámulunk.
