Göngyölítsük fel röviden a történéseket, hiszen a hullámok még azoknak az ingerküszöbét is elérték, akik már régóta nem rombolják ízlésüket a magyarországi kereskedelmi adók kínálatával. A jóféle hazai szájról-szájra hagyománynak köszönhetően októberben az terjedt el, hogy jaj, szegény Sláger és Danubius alól kirántották a frekvenciákat, egy-egy politikai lobbi által támogatott, így erősen pártos adónak szánva azokat, hogy aztán éjt nappallá téve szóljon belőlük az agitációs propaganda - legalábbis így adta át egymásnak az információkat fodrász és kisnyugdíjas, házmester és szomszédasszony, meg még oly sokan mások.
Az igazság ezzel szemben sokkal egyszerűbb: mindkét rádió szerződése lejárt, így lehetett pályázni frekvenciáikra, ennyi. Az ORTT elvileg objektív szempontok, vagyis az árbevétel felajánlott százaléka, a magyar zene aránya, és a civil-kulturális tartalmak vállalt mennyisége alapján döntött. A gyakorlatban persze úgy kínálhattak fel ilyen nagy szeletet a profittortából, hogy a reklámidők értékesítését ún. sales house cégekre bízták (amivel papíron jóval kisebb nyereséget érnek el, így végül jóval kevesebb összeget kell kicsengetni a médiatestületnek), és az sem tagadható, hogy mind a Class, mind a Neo FM mögött ott suhogott - ha közvetetten is - a pártpolitikai szellő.
Pártrádió nincs, további slágerözön és képmutatás van
Pártrádiókról azonban szó sincs. Aprócska logika kell csak ahhoz, hogy rájöjjünk: ennek semmi realitása. Mert mi történne, ha az egyik új adót szócsőnek próbálná használni valamelyik párt? Felháborodás, gyilkos publicisztikák, hallgatói bojkott, elforduló hirdetők. Magyarán politikai öngól. Aki egy pillanatig is komolyan gondolta, hogy ezt meg meri lépni bármelyik oldal, az vagy nagyon hülyének tartja a kampánystratégákat, vagy ő maga a hülye.
Másfél hete üzemel a két új adó, és ha más műsorokkal is, arculatukat tekintve ugyanazon a nyomvonalon haladnak, mint elődeik (bár tény, hogy nagyritkán most már napközben is becsúszik egy Roisin Murphy vagy egy Led Zeppelin). Ez várható volt, erre több szót nem is érdemes vesztegetni. Megérne viszont egy tudományos esszét az az Isaura-jelenség, ami a két legnagyobb országos kereskedelmi rádió megszüntetése kapcsán söpört végig a magyar ugaron: emberek siratták őket, írtak versikéket hozzájuk, kötöttek piros és kék szalagot autójukra, és szignóztak alá majd' egymillióan különféle petíciókat szeretett adóik megmentéséért. Még egyszerre dudáló buszvezetőkről is lehetett hallani.
Színpadias szimpátiatüntetés
A legszürreálisabb mégis az a búcsúztató megarendezvény volt, amit a Sláger hozott tető alá a budapesti műjégpályán - mintha nem volna egyértelmű, hogy a gyászos hangon megnyilvánuló, népfelkelést vizionáló, képmutatás tekintetében tehát komoly babérokra törő Bochkor Gábor egy olyan hallgatottsági mutatókkal bíró műsor után, mint a Bumeráng, csak akkor nem lesz foglalkoztatva, ha ő nem akarja. És ez nagyjából áll a többiekre is: az új adók jónéhány ismert rádiós személyiséget átvettek a hüppögve leköszönő stáboktól. Bizony, ekkora katasztrófa történt.
A szimpátiatüntetésnek ha hatása nem is volt, azért elgondolkodtató kórképet festett fel Magyarország közízléséről, és arról, mennyien függnek ezektől a rádióktól. Azt gondolnánk ugyanis, hogy egy magára valamit is adó, önálló akarattal bíró, konzisztens személyiség kizárólag akkor nyúl magyar kereskedelmi rádióhoz, ha más lehetősége nemigen van: autóban hallgatja, a munkahelyén, vagy csak azzal ébreszt reggel a digitális vekker. De hogy még tüntessen is érte, az valahol nagyon ijesztő.
Ha a demonstráció a döntés körülményei ellen szólt volna, az érthető lenne. Azonban a Sláger honlapján közölt hallgatói üzenetek alapján világos, hogy itt másról van szó: a "Nem tudom mit fogunk hallgatni ha ti nem lesztek! Csak a csodában bízunk, hogy mégis maradtok!" típusú SMS-ek azt mutatják, hogy tényleg lehettek olyanok, akik nemcsak hogy szívszélhűdés nélkül el tudtak viselni olyan gyilkos elegyeket, mint egy Crystal - Guano Apes - Somló Tamás kombináció negyed órán belül, hanem célirányosan hallgatták is azt.
Tőlünk nyugatabbra sem működik másként egy kereskedelmi rádió, de ott az emberek legalább ténylegesen háttérzajként hallgatják, hogy munkába menet ne aludjanak el a dugóban. Otthon viszont hátradőlve rácsatlakoznak az internetes világsztrádára, és meghallgatják, majd letöltik, ami tetszik nekik. Aki nem tudja pontosan, mi tetszik neki, az pedig regisztrál mondjuk a Last.fm-re, és havi potom 3 dollárért olyan felfedezőtúrákat tehet a zenerengetegben, hogy rövid idő alatt egy fél életre elegendő névjegyzéket szedhet össze, akiket örömmel fog hallgatni - anélkül, hogy közben önmagukat hájjal kenegető műsorvezetők affektálását kelljen hallgatnia.
Egy 2009. szeptemberi adat szerint 1,63 millió szélessávú internet előfizető van Magyarországon. Ez karácsony után alighanem ismét ugrik egy nagyot. Lassan ideje elkezdenünk élni a lehetőségeinkkel, és körülnézni, illetve hallgatózni a nagyvilágban. Ki tudja, a végén még a hazai ízlés is fényre derűl.
