Füst Milán azt írja hetvenévesen a naplójában, hogy neki még mindig akkor ünnepi egy nap, ha jóllakik. Én pedig egyre többet gondolok a karácsonyi vacsorára. Azt én csinálom. Ez a jó szó, mert ez nemcsak sütést, főzést jelent, hanem mindent, amitől az asztal fenséges lesz, különleges. Legtöbbször egy metszőollóval rohangálok a kertben, hogy megfagyott zöldeket rekviráljak a fenyőről, vagy négykézláb túrok gyertyákat keresve, tehát van benne stressz, de azt mindig kipihenem a gesztenyeleves készítése közben. Ehhoz kell legalább egy-két deci jó minőségű rum, de hál istennek csak hét decis változatát kínálják a boltok, vagyis a maradék jár a munkásnak.
Amikor még volt pénzem, nem főztem-sütöttem. Rosensteintől hoztam a halászlét, és a szárnyasokkal, malaccal gazdagon rakott tálakat. Újesztendőre meg libát. Ő többször nyerte el Budapest legjobb étterme címét, én is csak irtózatos protekcióval léphettem a vendégei közé. Én tudom csak igazán, milyen jó ember is a Presszer Pici bácsi. De beütött a krach, Rosenstein a vendéglője mellett nyitott egy kifőzdét is, én meg, nem volt mit tenni, felkötöttem magam elé egy darabolós sorozatgyilkos műanyag köpenyét, és meggyújtottam a földgázt házi oltáromon.
Szeresd az édeset, szeresd magadat, Jézus szeret
Többféle irány létezik a karácsonyi vacsorában. Én ritkán eszem a tradicionálist, ami mindig vajas bableves, hal, a végén mákos guba. Szegények eszik, hogy gazdag legyen az évük. Ha jól csinálják, akkor minden szerénysége ellenére is benne van az angyali tökéletesség. Itt az a lényeg, hogy lehetőleg keresztény kóser legyen a vacsora, vagyis a véres hús inkább feltámadáskor szokás. De gasztróban (is) rossz keresztény vagyok, még a disznót sem vetem meg, amire a következő részben mondok példát, de előbb a gesztenyés levest ígértem. Miért? Mert nekem karácsony nem a sósról, keserűről, savanyúról, hanem az édesről szól, annak minden árnyalatában. Aki nem szereti az édeset, az magát se nagyon, holott Jézus szerint ez minden szeretet alapja. Emiatt mondom is a receptet.
A gesztenyét már a rómaiak is lájkolták, ők vitték szét mindenfelé a világban. A legjobb, persze, ha veszünk valódi gesztenyét, amit ha megsütöttünk, meghámoztunk, belepréseltünk a trutyinkba, utána soha nem értjük meg, hogy lehet a boltival megelégedni. Én tudom: lustaságból. Magam is veszem, most is jó lesz, csak Istenre kérek mindenkit, nehogy a rumozottat vegyék, mert akkor vége, bebuktuk a levest, még a Knor kocka is jobb megoldás lett volna! A valódi rum ízét ugyanis nem lehet hamisítani, ebben a levesben pedig a rum a szex. Vagyis e leves borzasztó drága, de hát karácsony van. Aki ügyes, kap 4-5 ezerért olyasmit, ami a hajósokat életben tartotta a tengereken. Kubai, Puerto Ricói, Jamaicai Rum, mindegy, de a Captain Morgan a csúcs.
A többi megy, mint a karikacsapás. Kell hozzá egy liter tej, egy narancs héja, vanília, egy csomag vanília pudingpor vagy két evőkanál keményítő, tíz deka mazsola (én az aranyat szeretem), fahéj, gesztenyemassza, és persze a pia. Vagyis érdemes előre kitölteni egy tálkába, és beleáztatni a mazsolát egy napra, mert akkor kisebb az esély, hogy mind megisszuk. Ha jó sokáig ázik a rumban a mazsola, akkor nehéz lesz, lenn marad a tányér alján, ami mindig kedves meglepetés a vendégünk, de még magunk számára is.
A végén a jó hír, amikor elfogyott a leves édes tömege, még ott van az esszencia. Az íz a szívedig hatol, és érzed, hogy az élet szép és izgalmas... na de folytatom. A tejet felmelegítem, beleteszem a vaníliát, meg a lereszelt narancshéjat. Pici cukor. Félreteszem, hadd járja át a cucc egymást. A másik fél literbe, amit felforraltam, belenyomom a gesztenyét, és a botmixeremmel bemutatok egy tornádót, ami akkor jó, ha eláll a forgás, a tökéletes simaság csöndjét halljuk. Beleöntöm a rumot (amiben áztak szőlőszemnek álcázott titkos ügynökeim), meg a narancsos vaníliás tejet is hozzálöttyintem.
Az állatok nem isszák le magukat
Összemelegszenek az ízek, addig én hideg tejben feloldom a keményítőt, és elkeverem benne, majd a levesben, de csak fokozatosan csinálom, mert könnyen massza, vagy medúza lesz belőle. Akkor már csak dobálni jó. A tetejére aztán nem árt némi fahéjat reszelni. A mazsolákat a tányér aljára teszem, és mindig lopok belőle.
Nekem az a karácsony is emlékezetes, amikor mindent megfőztem, megterítettem, elmentünk a templomba, és mire hazaértünk, Zsömle nevű magyar vizslám lényegében végzett a húsárúval. A garnírungba éppen hogy csak beletúrt, örült az oladalasnak is, de a gesztenyelevest nem szlopálta be. Na ja, a rum igazi volt. Az állatok meg nem isszák le magukat, mint egy állat. (Folytatás következik: aszalt szilvás oldalas almapürével.)
