Nemrég busszal utaztam Szombathelyről Tihanyba. Nem a megszokott útvonalon, hanem Pápán át Balatonfüredre, onnan tovább a félszigetre. Papíron ez egy teljesen átlagos vidéki utazás: átszállásokkal, várakozással, menetrendhez igazodva. A valóságban azonban sokkal inkább lett egy sűrített képe annak az országnak, amelyben élünk – de nevezhetnénk ezt szociológiai terepmunkának is.
Váróterem Köztársaság
Szombathelyről időben indultam, az első szakasz rendben volt, Pápáig nem történt semmi különös. Ott azonban már az állomás váróterme is beszédes volt. Inkább emlékeztetett egy lepusztult napközire, mint közlekedési csomópontra: kopott székek, fáradt falak, a buszra váró családok – köztük egy roma család – a maguk hangos, zsúfolt hétköznapjaival. Szegények voltak, látszott rajtuk az anyagi nehézség, de a jelenlétükben nem volt fenyegetés. Inkább az a fajta zaj, amely egy túl kicsi térbe szorított élet természetes hangja.
Mindez akkor történt, amikor egész nap kemény mínuszok voltak, mínusz nyolc–kilenc fok körül. Ehhez képest egyik buszon sem működött a fűtés. Se Szombathely és Pápa között, se Pápa és Balatonfüred között. Pedig a jegy árában minden benne volt, csak a meleg késte le a csatlakozást. Összehúzott vállakkal, átfagyva érkeztem meg minden állomásra, abban a reményben, hogy majd a váróteremben fel lehet melegedni.
Nyolc pad
Balatonfüreden azonban újabb pofon várt. Este hét után értem oda, a rendes váróterem ekkorra már zárva volt. Csak az előtér maradt nyitva – afféle szükségmelegedőként. Bent nyolc pad, ebből ötöt már hajléktalanok foglaltak el, ágy jelleggel berendezve. Láthatóan az éjszakára készülődtek. Rajtam kívül egy fiatal pár várakozott még, de ők hamar továbbindultak, az ő buszuk hamarabb jött. Nekem majdnem egy órám volt még Tihanyig.
Ahogy telt az idő, a bent lévők egyre élénkebbek lettek. Az egyik férfi hangosan tetvességgel vádolta a többieket, azt állítva, hogy ő az egyetlen tiszta közöttük. A vita hamar „vizsgálatba” fordult: egymást nézték át, ruhát hajtottak szét, beletúrtak egymás hajába és a többi. A groteszk jelenet végén kiderült: mindenki más tiszta volt, csak az nem, aki a többieket fennhangon megvádolta.
Ekkor döntöttem úgy, hogy inkább kimegyek. Nem azért, mert féltem, hanem mert világos lett: én ott csak zavaró tényező vagyok. Az ő terük volt ez, az egyetlen fedett hely, ahol túlélhetik az éjszakát. Inkább megvártam a buszt a farkasordító hidegben.
Központi fűtés
Ez a buszút nem közlekedési élmény volt, hanem társadalmi tapasztalat. Arról szólt, hogyan csúsznak össze funkciók: várótermekből lesznek éjjeli menedékek, előterekből hálótermek, padokból ágyak. Nem azért, mert így tervezték, hanem mert nincs más.
A hajléktalanság és a mélyszegénység nem „látható probléma”, hanem állandó jelenlét. Ott van a buszállomásokon, az aluljárókban, a hideg előterekben. És miközben papíron létezik szociális ellátórendszer, a valóságban ez sokszor csak azért működik, mert akik benne dolgoznak, erőn felül teljesítenek. Mert visznek plusz teát, mert túlóráznak a rossz fizetés ellenére is és nem néznek félre.
Ez az ország nem azért hideg, mert mínusz kilenc fok van. Hanem mert emberek tízezrei élnek úgy, hogy egy buszállomás előtere jelenti számukra az utolsó menedéket. És miközben mi utazunk, átszállunk, várunk, addig ők ott maradnak. Minden este. Minden télen. Egyre kevesebb hellyel, egyre kevesebb eséllyel. Batidán, a kastélyban idén sem volt tél.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
