Egyre többet hallhatni, olvashatni arról, hogy a magyarországi kastélyok cseppet sem vonzóak mostanában a befektetők számára, hogy egyre kevesebben érdeklődnek a rossz állapotú, felújítandó épületek iránt.
A nagy bejelentés
A külföldi befektetők szinte teljesen elmaradoztak - állítólag a bizonytalan gazdasági helyzet miatt-, egy-két magyar vállalkozó érdeklődik csak olykor-olykor a jobb sorsra érdemes ingatlanok megvásárlási, bérlési feltételeiről, de jobbára ők is megmaradnak a puhatolózás szintjén.
Pedig Vas megyének különösen fontos lenne, hogy az ilyesfajta hozzáállás megváltozzon, hiszen a mi régiónkban található az országban nyilvántartott műemlékek 7 százaléka. Bőviben vagyunk tehát a még megmenthető kastélyoknak, kúriáknak, de egyelőre semmiféle biztató jel nem mutatkozik.
Az elmúlt 50-60 évben hasonló volt a helyzet, bár néhány évtizeddel ezelőtt úgy tűnt fel, hogy mégis van remény, hogy jobbra fordulhat a kastélyok sorsa. Vas Megye Tanácsa ugyanis - szembesülve az emlegetett épületek sanyarú helyzetével - 1980-ban meghirdette kastélymentő programját.
A nagy bejelentést Bors Zoltán, a megyei tanács elnöke tette meg a televízió A hét című műsorában, 1980 augusztusában. Állami szerveket, üzemeket, intézményeket, magánszemélyeket kért arra, hogy segítsenek a megyében szép számmal fellelhető kastélyok, kúriák megmentésében, ne legyenek az egykor szebb napokat látott épületek az enyészet martalékai.
Szorgalmas polgárok
Az elnök felhívásának meglehetős visszhangja támadt, bőségesen foglalkozott vele a sajtó. Megtudhatta például azt is mindenki, akit érdekelt, hogy Magyarországon akkoriban 9200 védett műemléket tartottak nyilván, köztük 650 várkastélyt, kastélyt, illetve kúriát, s hogy a műemléki nyilvántartásba be nem jegyzett, de az említettekhez hasonló jellegű épületek száma is megközelítette a 700-at.
A számadatokon túl az is kiderült, hogy Európában sehol sem jutottak olyan szomorú sorsra a kastélyok, mint éppen nálunk. A II. világháború pusztításaira – felesleges lenne tagadni – rátettek még néhány lapáttal a kastélyok környékén lakó polgárok.
Szorgalmasan elhordogatták a még fellelhető berendezési tárgyakat, megbontották a gazdátlan, romosodó épületek falait, s elvittek minden mozdíthatót: téglát, gerendát, ajtót, ablakot, miegyebet. Ezért-e vagy másért – meg nem mondható - 1966 és 1980 között 28 kastélyt kellett törölni a műemléki jegyzékből.
Felmérhetetlen kár
Egyes építészek szerint a kár szinte felmérhetetlen volt, és – pótolhatatlansága miatt - ez bizonyult a legnagyobb veszteségnek, amely a XX. században Magyarország kulturális javait érte.
A megmaradt kastélyok helyrehozatalára persze akadtak elvetélt kísérletek dr. Bors Zoltán színre lépése előtt is. Már 1953-54-ben készültek felhasználási javaslatok, többnyire megvalósítatlanul, itt-ott indultak csak meg - szerény költségvetéssel – az állagmegóvási és helyreállítási munkálatok.
1959-ben aztán a műemlékvédelem megrázta magát: úgymond felmérte az összes magyarországi kastély helyzetét, s egy év múlva a VÁTI hasznosítási tervet készített 128 kastélyról.
1966-ban már
átfogó tanulmány és intézkedési javaslat
készült az Országos Műemléki Felügyelőségen, s a dokumentumokatfelterjesztették magasabb szintű döntésre.
Lényeges előrelépés nem történt, egy-két kastély megmenekült, java részük azonban továbbra is romokban hevert, várta a véget.Nem kívánatos jelképek
Az Országos Műemléki Felügyelőség újabb akciójára 1979-ig kellett várni. Az intézmény ekkor céltámogatást kért a veszélyeztetett kastélyok megóvására. A szakemberek testes tanulmányban foglalták össze kastélymentő érveiket, amelyeket az ÉVM terjesztett a Gazdasági Bizottság elé.
A döntés lehangolónak bizonyult: a műemléki felügyelőség hozzájárulási költsége nem haladhatta meg az állagvédelmi, szerkezet-helyreállítási munkák költségeinek 15-20 százalékát, de a beruházás jellegű állami támogatás sem lehetett több ennél. Az eredmény: néhány felújított kastély, és semmi más.
Egyes akkori vélemények szerint a hatalom valahogy nem kedvelte a sokat emlegetett épületeket, talán úgy érezte – meglehet, éreztette is -, hogy nem mások, mint a kizsákmányoló társadalom jelképei, éppen ezért egy-két szem előtt lévő kivételével nem is érdemes velük foglalkozni. Az idő majd elvégzi azt, amit el kell végeznie.
Több száz jelentkező
Bors Zoltán felhívása tehát a huszonnegyedik órában hangzott el, s – ki gondolta volna? – nem süket fülekre talált. Az elnök által felajánlott 16 Vas megyei kastély bérleti jogáért hamarosan 300-an vetekedtek, sőt, a mentőakció országos méreteket öltött.
Úgy tűnt fel, hogy megszámlálhatatlanul sokan másként gondolkodnak a kastélyok mibenlétéről, mint a megfoghatatlan hatalom, mint azok, akikre fontos döntések meghozatala bízatott. Szép számmal akadtak olyan emberek, akiknek a kastélyok megőrzendő kulturális, esztétikai értéket, nem pedig állattartási, raktározási lehetőséget jelentettek.
A Minisztertanács – látva az akció sikerét – 1981-ben kénytelen-kelletlen határozatot hozott arról, hogy Magyarországon magánszemélyek és vállalatok is bérbe vehetnek kastélyokat.
Az első üzletek
Megköttettek az első üzletek, mégpedig oly módon, hogy a bérlők egyetlen fillér lefizetése nélkül megkapták kiszemelt kastélyaikat 20-30-50 évre, csupán(?) azt kellett vállalniuk, hogy meghatározott időn belül helyreállítják, felújítják az épületeket, szigorúan betartva a műemlék-felügyelőség előírásait.
Tizenhat sokat szenvedett épületben tehát megkezdődött az új élet, mi több, a nekibuzdult tanács összeíratta a megye összes kúriáját, udvarházát, maradék kastélyát, hátha azokra is akad jelentkező.
Mindenki megnyugodott egy kicsit, hiszen úgy tűnt fel, hogy beindult a bolt, hogy rendben mennek a dolgok. A 80-as évek közepére-végére valamelyest megritkuló sajtóhírek is ezt a vélekedést támasztották alá, hiszen kivétel nélkül arról szóltak, hogy a kastélyfelújítási munkák jól haladnak, hogy az új gazdák állják a sarat, épülnek-szépülnek a valahai romok. Aztán hosszú, évekig tartó csend következett.
Háború a bérlők ellen
Időközben rendszert váltottunk, a megyei tanácsból megyei önkormányzat lett, s Bors Zoltán is nyugállományba vonult. S hogy mi lett a kastélyprogrammal? Szomorú kimondani, de ez az igazság: meghirdetett, eltervezett formájában a 90-es évek elején egyszerűen megszűnt létezni.
A kastélyok zöme ugyanis a helyi önkormányzatok tulajdonába került, s a helyhatóságok mohósága akkoriban nem ismert határokat, óriási, a befektetőket elriasztó summákat kértek egy-egy romért.
A már birtokon belül lévő bérlők ellen pedig valóságos háborút indítottak egyes önkormányzatok. Megkérdőjelezték a bérleti szerződéseket, mondván: a felújított kastély az övék, kérik vissza, ráadásul az addig elvégzett munkálatok költségeit sem akarták megtéríteni.
A program vége
Több pert is indítottak a bérlők ellen, akiknek az életét néhány egykori kastélytulajdonos itt-ott feltűnő örökösei is jócskán megkeserítették. Ezek az emberek meg kárpótlási jegyükért – tréfából vagy komolyan – lakosztályokat kértek maguknak őseik kastélyában.
A kastélyprogram első bérlőinek helyzete így hát egyre nehezebb lett, az emelkedő anyagárak miatt sokuk nem fejezte be határidőre a vállalt felújítást, hitelt felvenni pedig jóformán mindnyájan képtelenek voltak. Hogy miként alakult a sorsuk, az egy másik dolgozat témája lehetne.
A sokak által példaértékűnek tartott kastélymentő program tehát megfeneklett, szülőhazájában, Vas megyében sem bizonyult hosszú életűnek.
Baljóslatú értesülések
A dicséretes kezdeményezés lassú, szinte észrevétlen kiszenvedése óta a nagyközönség sokáig nemigen értesülhetett arról, hányadán is állunk a kastélyokkal. Mostanában lett ismét téma a szerencsétlen épületek ügye, de az idevágó értesülések egytől-egyig baljóslatúak. Arról szólnak, hogy nem igazán kellenek a kastélyok senkinek.
Nem kellenek, mert a befektetők szerint az eladók gyakran még most is túl sokat kérnek értük, s a felújítás, de a későbbi működtetés is rengeteg pénzt emésztene fel. Pénz pedig nincsen ezekben a válságos időkben. Nincsen tehát igazán ok a reménykedésre sem, most úgy tetszik, hogy a betegeskedő kastélyoknak végleg befellegzett. Hacsak csoda nem történik.