Bő kéttucatnyian gyülekezünk a szentgotthárdi Kaszagyár bejáratánál, várva a bebocsátást. Ritka pillanat, a gyár 12 éve zárt be, azóta nem tudja senki, mi lesz a sorsa, most bemehetünk és megnézhetjük, mi maradt a szinte pontosan száz évig működött gyárból.
Az iparosítás láza
Két héttel ezelőtt volt már ilyen alkalom, a sok érdeklődő miatt gondolhatták úgy, hogy megismétlik, mégpedig többször is egymás után. Mi a péntek délután 5 órai időpontot választottuk, ezt később kicsit megbánva, hiszen tombolt még a kánikula, és a grafitos porral borított talajból minden lépésre kis porpamacsok indultak el felfelé, az üzemekben 40 fok körüli volt a hőfok.
Ami itt azért nem volt ritkaság, amíg működött a cég. A fő profil a kaszagyártás volt, ezt kiegészítve a kerti szerszámokkal, ásó, kapa, sarló, a fénykorban vívópenge, szinte csak szentgotthárdi pengékkel vívták a nagy versenyeket, talán maga Schmitt Pál is ilyet használt anno. Később mezőgazdasági kisgépeket és nagyobbakat is gyártottak, aztán a sors elérte a gyárat, de erről később.
A hivatalos alapítás 1904-ben volt, és egy magyar báró, Wieser József nevéhez fűződik. Ez volt az a korszak, amikor a kis mezőváros rákerült az ország térképére, az iparosítás láz sorra fűzte fel a mai Hunyadi út mellé az üzemeket, a kaszagyárral szemben az óragyárat, a dohánygyárat, arrébb a selyemszövőgyárat.
Száz évig ugyanaz a technológia
Az utca a városközpontot köti össze a vasútállomással, ezekben az években indult el a vonat Szombathely és Jennersdorf (Gyanafalva) között, mégpedig a rátóti származású Széll Kálmán miniszterelnök hatásos fellépéseinek köszönhetően. Gotthárdból ipari város lett, tulajdonképpen ma is az, de ez egy másik történet, és az Opelhez kapcsolódik. A Hunyadi út gyárai szép sorban lehúzták a redőnyt.
De vissza a kaszagyárhoz. Hivatalos alapítást írtam, nem véletlenül, hiszen a gyár későbbi területén a már a 18. században is dolgoztak iparosok, ma is áll az az épület, ami a ciszterci apátság istállója és kovácsműhelye volt.
A száz év alatt szinte semmit sem változott az itt használt technológia. Ami nem a lustaságnak vagy a pénzhiánynak tudható be. Hanem annak, hogy itt valóban kézi kovácsolással, mesteri alapossággal készültek a kéziszerszámok. Kovácsolással, ami a legnagyobb szakmai tudást és gondosságot igényli.
Egy kis fémtan kezdőknek
Az alapanyagként használt vas széntartalma magas, ezért rideg, törékeny, ha ebből öntenének szerszámokat, azok rövid életűek és használatra alkalmatlanok lennének. A kovács a vasat felmelegíti, és a kovácsolás során szó szerint kiveri belőle a szenet. Nem csak a munkadarab alakját alakítja ki, de átformálja az anyag belső struktúráját, a hideg vizes edzéssel rugalmas, mégis kemény, szívós acéllá változtatja át azt.
Ahogy egy kovács mondta jó húsz évvel ezelőtt, ezek a szerszámok nem repednek el a varrás mentén, mint ahogyan teszik az akkor épp a piacra betörő olcsó, de silány lemezkaszák, lemezásók, lemezkapák teszik.
És mindezt az ún. szabadon kovácsolási technológiával, ami azt jelenti, hogy nincsenek előre gyártott formák, a kalapács mindig odaüt, ahová köll, a kovács a munkadarabot forgatja alatta. Mert ipari méretekben már nem kézzel kovácsolnak, hanem nagy kalapácsokkal, amik csupán a nevükben emlékeztetnek a nyeles kalapácsra.
Ahol még tojásüzem is volt
A kaszagyár sajátossága éppen abból ered, hogy itt még használták az ún. farkaskalapácsokat. Nos, ezek tényleg hasonlítanak a kéziszerszámra, csak sokkal nagyobbak. Szíjmeghajtással, egy központi forgó tengelyre kapcsolva működtek, és saját súlyukkal alakították az anyagot. Érdekes belegondolni, hogy a nagydarab, brutálisnak kinéző kalapácsokat a kasza szélesítésére használták, mondhatnánk, precíziós pontossággal dolgoztak.
Persze, voltak modernebb eszközök, használtak hidraulikus és légkalapácsokat is, utóbbiak dübörgése sokszáz méterre elhallatszott, talán ezért is volt, hogy a kovácsok nem dolgoztak éjszakai műszakban. Kemény munka volt az övék és segítőiké, a kifűtőké is. Ők kezelték a kemencét, és adták a kovács keze alá a megfelelő hőfokra felizzított vasat.
A gyár később kisgépeket is gyártott, tulajdonképpen a nyolcvanas évek végéig folyamatosan bővült. Készültek itt mezőgazdasági tárcsák, vetőgépek, ketrecek, még tojásüzem is volt. Persze, nem tojást gyártottak, hanem tojáskeltető gépsorokat, ez számított az elitnek. Nem azért, mert ide kellett volna a legnagyobb szakértelem, azt a kovácsoknál kellene keresni, hanem azért, mert egyműszakos munkarend volt, és jó fizetés.
Sportállások voltak ezek, itt dolgoztak a város focicsapatának tagjai, tulajdonképpen más nem is nagyon kerülhetett közéjük. De ők legalább bejártak dolgozni, termeltek is, nem úgy, mint másutt, más sportállásokban.
Viszontagságos történet
A gyárban volt forgácsolóüzem, kisgépüzem, energiaüzem, festőműhely, kompresszorház, sok minden, ami kellett, és persze TMK is. Ez a tervszerű megelőző karbantartást jelentette, tulajdonképpen a hibák megelőzése és azok javítása volt a dolguk. Esztergályosok, lakatosok, villanyszerelők dolgoztak itt, közvetlenül a Rába partján.
Mert a kaszagyár ott fekszik, lépésnyire a belvárostól. A Rába, a Hunyadi és a Május 1. utcák, valamit északon a Lappincs határolja, a Lappincs alig párszáz méternyi magyarországi szakasz után a gyár kerítése mellett ömlik a Rábába. Frekventált hely ez, de egyelőre a kaszagyár foglalja el.
A gyár története viszontagságos, a második világháború után államosították, majd önállóságát is elveszítette, szervezetileg beolvasztották a Rába Magyar Vagon és Gépgyárba. Pontosabban annak egyik leányvállalatába, a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyárba, ott döntöttek a termékpalettáról, fejlesztésekről, mindenről.
Két méter mélységig kicserélni a talajt
Ekkor kezdték el a kisgépeket gyártani, és az anyacég biztos megrendelőnek bizonyult, némi fejlődés is történt. A rendszerváltás aztán megásta a gyár sírját. A keleti piacok összeomlottak, sorra szűntek meg a téeszek, amik állandó megrendelőknek számítottak, a gyár udvarán évekig rozsdásodtak a megrendelt, de a megrendelő megszűnése miatt le nem szállított nagyméretű mezőgazdasági gépek.
A 90-es években aztán a gyár megint önállósodott, befektetőt kerestek. Néha meg is jelent egy-egy önjelölt csodatévő, de üzlet nem lett a dologból, pedig a gyárat eladni is megpróbálták, tokkal-vonóval 600 milliót kértek érte. A szakemberek szerint lett volna ráció a dologban, de a gyárat el kellett volna telepíteni innen, hiszen a város túlnőtte, és új iparterület épült a rábafüzesi bekötőút mellett, középpontjában az Opel-gyárral.
A területre új városközpontot, víziparkot, sétányt tervezett a politika, a befektetőket az is elriasztotta, hogy a nagy területet rekultiválni kellene. Vagyis, eltüntetni a százévnyi ipari termelés nyomait, a szakemberek úgy vélik, ehhez nem kellene más, mint olyan két méter mélységig elszállítani a talajt, és újra feltölteni, szennyezetlen földdel. Ennek költségét olyan másfél milliárdra teszik most.
Ipari múzeumot terveznek
A gyár hosszú agónia után tíz éve zárt be, pontosabban akkor indult ellene felszámolási eljárás, ami jelenleg is tart. Közben némi termelés is zajlott, hiszen az elvállalt megrendeléseket teljesíteni kellett, néhány éve aztán minden elcsendesült a kaszagyárban.
A gépek jó részét leszerelték, elszállították, ami maradt, az egykori kisgépüzemben halmozták fel. Kivéve a legrégebbi üzemet, a farkaskalapácsok otthonát. Ez a rész 2005 óta műemléki védettséget élvez. Igazi ipari múzeumnak való értékek vannak itt. Szó is van erről, a szentgotthárdi Pável Ágoston Múzeum azt tervezi, hogy uniós pályázatból megvásárolja az épületet, és állandó kiállítást nyit meg benne.
Addig is marad az enyészet a valaha szebb napokat látott és generációknak munkát adó szentgotthárdi kaszagyár felett.
Fotókiállítás a kaszagyárról
A szentgotthárdi Színház aulájában a gyár első nyílt napján, június 7-én nyílt fotókiállítás A Kaszagyár múltja, jelene és… címmel. A kiállítást a Szentgotthárdi Honismereti Klub rendezte a Szentgotthárdi Fotóklub közreműködésével, a tárlat július 20-ig tekinthető meg.
