Lehetetlennek tűnő vállalkozás - gondoltam a színház felé loholva - sok száz kivezényelt kamasszal megkedveltetni egy Biblia hosszúságú kötelező olvasmányt, amelynek nyelvezete kb. annyira érthető egy kamasz számára, mintha egyenesen latinul írták volna. Ez a korosztály az, amelynek tagjai átlagosan napi három órát tévéznek, és valószínűleg öt percet sem olvasnak, maximum a közösségi hírfolyamok kurta bejegyzéseit. Beavató színházon innen és túl, mit kezdjenek hát Jókaival? Érdemes ezt egyáltalán még erőltetni, csakazértis, mert veretes nemzeti kincs? Hogy álljunk neki, hogy szerettessük meg – mi jóérzésű szülők és pedagógusok - egyáltalán Jókait a gyerekekkel? – Erre a kérdéscsoportra keresi a választ a szombathelyi Weöres Sándor Színház új interaktív előadása.
Önmagában érdekes próbálkozás megtalálni azt a színházi nyelvet, ami egyszerre lehet beavatás az irodalomba és a színház világába. (Mert színházértőnek sem születik az ember, szokni, tanulni kell azt is.) Nehéz olyan közérthető nyelvezetet, izgalmas dramaturgiai fogásokat és hozzá fiatal és lelkes színészeket találni, ami és akik hitelesen közvetítik a gyerekek számára ezt a biedermeier szövegezésű regényfolyamot, és közben leköti a figyelmüket. Azoknak, akik jórészt sohasem jártak még színházba – bábszínházon kívül – és kuncognak, ha elcsattan előttük egy műcsók.
Véletlen vagy sem - jutott eszembe, amikor elnézetem a mellettem csicsergő miniszoknyás tiniket – talán még alsós lehettem, amikor engem is elcipeltek egy hasonló kötelezőre. Ott akkor, a nyolcvanas években Zalaegerszegen az első színházi élményem mi volt, na mi?! Hát a Kőszívű ember fiai, Nemcsák Károllyal, aki még nem volt Vágási Feri a Szomszédokból, akkor ő volt Baradlay Richárd, odavoltunk érte mi alsós csajok, hogy ilyen derék és sármos huszárt még életünkben nem láttunk. Olvasni se nagyon tudtunk, tökéletesen összegabalyodtak bennem is a szálak, egy idő után csak a bodros uszályú delnői toaletteket és a felkontyozott frizurákat csodáltam.
A szombathelyi gyerekek nagyon mást kapnak most Kőszívű címén, mint anno én – és ez jó. A sokfelvonásos kosztümös előadás helyett kreatív színházi együttgondolkodást, ahol a gyerekeket nem (ki)oktatják, hanem partnerként kezelik, beszélnek hozzájuk, bevonják őket a játékba. Közben persze jó adag pedagógiai eszközt is felmutatnak ahhoz, miként lehet (tanárnak és diáknak egyaránt) közelebb kerülni az irodalomhoz és Jókaihoz. Humorral is, ez fontos! Nincs szájbarágós didaktikus műelemzés – játék van, élő tévés helyszíni közvetítés a Plankenhorst-házból, stúdióbeszélgetés a Baradlay gyerek harci tetteiről, betelefonálós műsor. Közben tanító bácsiként kikacsint a Baradlayné szerepéből (nem elírás) Jordán Tamás, ízlelgeti előttünk az eredeti Jókai-nyelvezetet, és próbál kedvet csinálni az olvasmányhoz. (Ide mellékelünk egy jeles osztályzatot a rendezőnek: Silló Sándornak.)
A hetedikesek jól veszik a lapot, látványosan jelen vannak, nem mobiloznak, nem csacsognak, tapsolnak és röhögnek, tinisen viháncolnak, ha pikánsabb esemény van. Egyedül a színházi beavatás legvégével békülök ki nehezen - de nem lövöm a poént, biztos kell ez a patetikus komolykodás, nekem kicsit suta, de értem a célját. Kíváncsi vagyok, hogy ettől ráveszi-e magát egy mai gyerek, hogy Jókait lapozzon.
Én húsz-harminc éve is megőrültem a végtelenbe nyúló leírásoktól és csatajelenetektől. A Kőszívű ember fiait leginkább filmen szerettem, és ha rajtam állna, eszem ágában sem lenne az ifjúságot ezzel a regénnyel kötelezően kínozni. De persze lehet, mások szerették. Önök feladnák, ha dönthetnének ebben a kérdésben? És ha nem, mit ajánlanának helyette?
