Magyarországon hozzászokhattunk már a kettéosztáshoz, tábor, zászló, bal, jobb, mindegy, csak kettő legyen. Szerencsére van azért olyan megosztottság is, amely független a politikától. Sör vagy bor, angol vagy olasz foci, Belmondo vagy Alain Delon, Kojak vagy Columbo. De mindenekelőtt: kutya vagy macska. Nem titok, hogy ez a kérdés az egész emberiséget megosztja. Nézzük meg egy kicsit a dolog hátterét, hátha ezen is érdemes legalább annyit töprengeni, mint a politika dilemmáin.
Az ebek hűségesek, társaságkedvelők és istenítik a gazdit. A macsekok önállóak, kedvelik a magányt és néha úgy tűnik, a gazdi számukra csak egy a szükséges rosszak közül. Mégis, az elmúlt évek során az európaiak és az amerikaiak számára egyaránt a macska lett a kedvenc, legalábbis a mennyiséget illetően. Az amúgy közismerten tartózkodó britek macskaimádata odáig fajult, hogy konzervatív jogrendszerükben is változást eszközöltek: a macskájuk számára saját bankszámlát nyithatnak, hogy ha a gazdi meghal, legyen elég pénze a jószágnak a jól megérdemelt luxus-menhelyre. Minden tizedik brit polgár elismerte, hogy nehezebben képzeli el az életét macskája, mint élettársa nélkül. De a csehek sem panaszkodhatnak: ők egész Európában a legnagyobb állatbarátok, ráadásul élen járnak a két tábor békítésében is: 1.4 millió kutya és 1.5 millió macska él az országban, és a háztartások több mint 5%-a mindkét jószágot kényezteti!
Egyesek azt állítják, hogy a macskák közkedveltségének oka elsősorban a praktikum: tartásuk olcsóbb, nevelésük kevesebb időt igényel, és sétáltatni sem kell őket. Népszerűségük oka azonban ennél bonyolultabb. De mielőtt erre rátérnék, íme egy kis macskatartás-történelem. A macska azóta háziállat, amióta az emberiség vándorló korszaka véget ért. Az okok kezdetben meglehetősen gyakorlatiasak voltak: egy szabadon tartott macska ugyanis évente akár ezer egeret is képes jobblétre szenderíteni, ami igen hasznos dolog a gazda szemében. Egyiptomban más volt a helyzet: a macskát szent állatként tisztelték, halálakor gyászolt a család, az állat holttestét bebalzsamozták és díszes koporsóban helyezték örök nyugalomra. Egy macska meggyilkolásáért akár halálbüntetést is kiszabhattak az elkövetőre. Európában a kezdeti macskaimádat ugyancsak a vallás következtében változott meg, de ellenkező irányba: az egyház ugyanis a Pokol gonosz erőinek egyik fő szövetségesét látta bennük, és a XV. században tömegesen gyilkolták le őket, vagy égették el máglyákon, akár a boszorkányokat. A realitás azonban hamarosan legyőzte az őrületet: száz évvel későbbre ugyanis annyira elszaporodtak a rágcsálók és ennek következtében a különféle fertőzések, hogy a macska ismét a gazdag és szegény háztartások fő társbérlője lett. Azt is csak kevesen tudják, hogy Newton kedvenc állata is a macska volt, és az ő találmánya az a ma már minden háztartásban ismert csapóajtó, amely lehetővé teszi a házikedvenc szabad ki- és bejárását.
De térjünk vissza a mához. A kutya vagy macskapártiak tábora csaknem kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, és a pszichológusok szerint ez elsősorban a gazdik tulajdonságain múlik. A kutyát a gondoskodó, diszciplinált és racionális emberek szeretik, a macskaimádók a kreatív, kalandkedvelő, szabadgondolkodók táborából kerülnek ki. Az ebhívők az alárendelt vagy magukat annak érző emberek, akik függenek valamitől vagy valakitől, nekik jobban megfelel a kutya rabszolga-természete.
A szabadgondolkodásúak viszont a macskát választják. Nincs szükségük arra, hogy egy másik lényt folyamatosan alárendeltnek érezzenek maguk mellett, elég, ha nézhetik őket és csodálhatják önállóságukat, büszkeségüket. Ami igaz, az igaz: számos író és filozófus vallotta magát a macskák hívének. Scott, Dumas, Poe, Eliot, Dickens, Hrabal, hogy csak néhány nevet említsünk. Churchill például köztudottan Jock nevű macskájával szeretett együtt étkezni…
Az állatpszichológusok szerint már első látásra kiderül, hogy ki tartozik a macska-, és ki az ebhívők táborába: a macskatulajdonosok labilisabb idegrendszerűek, ugyanakkor a macskák az érzékenyebb, intuitívabb gazdik mellett érzik magukat boldogabbnak. Szerencsés egybeesés, hogy éppen ez a típus dönt általában mellettük. Hogy miért több a férfi a macskabarátok táborában? Állítólag azért, mert a macskák határozottabban adják tudtára a gazdinak elégedetlenségüket, amire a férfiaknak nagyobb szükségük van, és a nőktől csak kevésszer kapják meg a jogos szemrehányást időben, őszintén, határozottan.
Jóllehet a macskák között is akadnak, akik betaníthatóak egy-egy gyakrolatra, de sohasem lesznek olyanok, mint az ebek, sem az aportírozás, sem pedig az önfeláldozás területén: aligha van olyan cica, amelyik élete kockáztatásával is felkelti gazdáját, ha ég a fejük felett a ház. A macskák pragmatikusak, tudják, hogy a túlélés mindenek előtt való. Ugyanakkor túlzás lenne azt mondani, hogy kevesebb bennük a szeretet, a ragaszkodás, csupán más, függetlenebb fajta. Ráadásul egy macska számára sohasem lesz a gazdi tisztelt és követett falkavezér, mindig, minden körülmények között önálló lények maradnak. Sok kutyabarát nézi le a macskát ezért a függetlenségéért, és azt állítják, hogy a macska valójában egy szívtelen, önző, gonosz kis érdeklény. Pedig ez nem így van, vagy ha mégis azzá válik, arról elsősorban a gazdi tehet. A macskatartók leggyakoribb hibája, bármily különös is, hogy állatukat kutyaként kezelik, és olyan dolgokat várnak el tőle, amiket egy ebtől szokás. Nemrégiben Varsóban konferenciát is rendeztek, „A macska nem kiskutya” címmel, ahol éppen ezekről a félreértésekről értekeztek a szakemberek. A kutyákra jellemző az odaadás, a szolgaiság és az alkalmazkodás, a macska viszont önálló, büszke és élvhajhász. A kutya becsüli az autoritást és igyekszik kimutatni háláját, sérelmeiről hamar megfeledkezik, a macska viszont igazi arisztokrata, aki nem bocsát meg egyhamar. Ha a gazdi nem képes csodálni őt, mindketten boldogtalanok lesznek.
A kutyaterápia nem ismeretlen dolog, számos kórházban és pszichiátriai intézetben alkalmazzák – a felgyógyulásban gyakran többet segíthet egy kutya, mint a legközelebbi hozzátartozó. De ugyanez a helyzet a macskákkal is! Utóbbiak ráadásul több megérzéssel rendelkeznek a betegeskedőket illetően. Egy állatorvos mesélte a következő történetet: „egyik vendége elmondta, hogy a macskája mostanában mindig a mellkasára fekszik, holott azelőtt ezt sohasem tette. Azt mondtam neki, menjen el hamar egy kivizsgálásra. Pár nap múlva felhívott, hogy az orvosa szerint közel volt az infarktushoz, de még időben segítettek neki.” Bizonyított tény, hogy a macskák érzékenyebben reagálnak a gazdik és a körülöttük élők hangulatára és viselkedésére is, hamarabb észreveszik a haragot, a szorongást, a félelmet, sőt még a hőemelkedést is, és igyekeznek jelezni, segíteni, vigasztalni. Egy történet arról szól, hogy egy háztartásban élt egy macska és egy kutya, nem nagyon kedvelték egymást, de amikor a kutya már nagyon öreg volt, a macska egyik este leheveredett mellé, mancsaikat egymásra tették, és fel sem kelt, ameddig a kutya meg nem halt. Ugyanígy megérzik azt is, ha egy ember halála közeledik. Sokak szerint a macska igazi béketeremtő is lehet a családban: amíg a kutya egy-egy családi perpatvar alkalmával általában a sarokba húzódva figyel és várja a vihar csitulását, addig a macskák többsége ilyenkor „megőrül”, rohangálni kezd, ugrál asztalról ágyra, szobából szobába, és ha vége a kiabálásnak, sértődötten elvonul és órákig nem kommunikál a gazdájával.
Persze az is igaz, hogy sok kutya is képes hasonló érzésekre és megérzésekre, és azt hiszem, a kutyabarátok most macskafanatizmussal vádolják e sorok íróját. Nem, én nem szeretnék állást foglalni ez ügyben. Igaz, ami igaz, világéletemben macskapárti voltam, négy cica volt mellettem eddigi életem során, de 2007-ben vettünk egy kiskutyát, és a vele átélt időszak feloldotta bennem az egypártiság fanatizmusát. Igaz, alighanem szerencsém is volt, ugyanis egy welsh-corgi kisasszony volt az illető, aki köztudottan igen összetett egyéniség. Okos, ravasz, remek humora és humorérzéke van, szófogadó, de sértődékeny, hálás, de bosszúálló, egyszóval amolyan összetett lélek. Ja, és nagyon szereti a macskákat.
