Ez nem nagyszínpadra való – húzza el a száját egy jazzimádó, de most láthatóan unatkozó ismerős a pénteki koncert harmadik órájában. A szerdai blues-nap 
Fricska a szenvedésnek - Lamantin blúzban 2012. June 28. 14:25 rácsodálkozása és a csütörtök elégedettsége 
Ez a zene: ámulat a jazzsátorban 2012. June 29. 19:25 után valóban volt olyan érzésünk, hogy ez itt most olyan alibi jellegű program.
Igazi kvalitások
Pedig nem kezdődött rosszul, hiszen a Jazz Voices sok énekessel operáló, igazi kvalitásokat, hangszerelési, hangszerkezelési kiválóságokat, hangulatformáló előadásmódot felvonultató műsora igazi csemege volt. Öröm volt hallani Márkus Tibor Pazar zongorajátékát, a nagybőgőt teljesen magáévá tévő Csuhaj Barna Tibor virtuozitását, Jeszenszky György ritmusképletek orgiáját bemutató dobolását.
És persze a hölgyek és urak valódi jazzt képviselő vokálját, persze, szólókkal, duókkal tarkítva. De aztán az átszerelés után valami megváltozott. A Gyárfás István Jam produkciója közben még nem gyanakodtunk, hiszen tudtuk róluk, hogy az klasszikus jazzből táplálkoznak, hozták is ezt rendesen, közvetlenül és természetesen.
De a bő egy óra után olyan zenészforgás vette kezdetét, hogy hiába lapozgattuk a műsorfüzetet, nem is tudtuk, most pontosan milyen formáció játszik éppen. Mert be volt harangozva a Tóth Viktor Quintet, majd a Szabados-Regős Emlékzenekar. Jó, persze, tudtuk, hogy utóbbi egy alkalmi formáció volt, hiszen az elmúlt évben elhunyt két kiváló művész, Szabados György és Regős István emlékét idézték fel szerzeményeik segítségével.
Körbe-körbe
Viszont nem volt sok különbség a csapatok között, szinte ugyanazok a zenészek jártak körbe-körbe, ugyanaz a standard stílus szólt. És ugyanaz a visszafogottság, ami inkább egy kis klubban ment volna el. A konferálásból semmit sem lehetett hallani, energiaszegény volt a színpad,. Mint akik saját maguknak játszanak, maximum az első két sornak.
Ahol egyébként az improvizációs tábor lelkes hallgatói ültek, akiknek érthetően tetszett a produkció, még olyat sem hallottunk tőlük, mint egy kollégától, aki odasúgta: - Na, hogy tetszik a művészieskedés? Mert nekem unalmas – mondta, és elsétált.
Mi azért elgondolkodtunk azon, hogy ha a jövő zenészei is ezt tanulják, ezen edződnek, akkor nem sok fejlődés lesz itten. Persze, minden tisztelet azoknak a művészeknek, akik erre tették fel az életüket és életben tartják a jazz műfaját kis hazánkban. De azért érdemes időnként belenézni a külföldi csapatok koncertjeibe, mint amit például a csütörtöki programban láthattunk.
Az ingerküszöb távolsága
De valahogy a közönség is változott a lamantinos évek alatt. Összetételében, igényeiben is. Két-három éve még teltházzal mentek a főtéri sátor koncertjei, a büfépultnál hosszú sorbanállásra kellett készülni. Jó, tudjuk, hogy válság van, nincs pénz, de ilyen érdektelenséget ez sem magyaráz. A Főtéren sétálók sem nagyon lassítanak a sátor mellett, eltekintve az olyan egytucatnyi érdeklődőtől, akik a bejárat előtti padoknál cövekelnek le.
Lehet, hogy a Lamantint is elérte a fesztiválok betegsége. Először még újdonság, aztán trendi dolog, végül már meg sem közelíti az ingerküszöböt. Nem tudhatjuk, de reméljük, azért lesz mód a megújulásra. Tippeket most nem adnánk, lennének, de talán ezzel később még foglalkozunk ezeken a hasábokon.
Most csak annyit, hogy kézzelfogható a blues nagyobb népszerűsége. Félig komolyan találgatjuk ismerősünkkel, hogy talán jobb lenne bluesfesztivált rendezni. Egy jazz-nappal.
De ez nem a mi kompetenciánk, reméljük, a pénteki negatív tapasztalatok csak időleges visszaesést jelentenek.
